Összefogtak a madarászok

– Az éltesebb korúak és a gyerekek is tudják, mi az a Madártani Egyesület. Miként lehet ezt elérni? 
– Ez nem csak a mi érdemünk, elődeink tettek sokat érte. Kevesen tudják, de mi, magyarok madártani nagyhatalom voltunk már több mint egy évszázada is. A Madártani Intézetet Herman Ottóék 1893-ban alapították, talán az első ország voltunk, ahol ilyen intézmény létesült. Sőt, elődeink több mint száz éve „feltalálták” a modern természetvédelmet, kimondták, hogy a társadalom legszélesebb rétegét kell ehhez bevonni.

– Miként merült fel ez egyáltalán akkoriban? 
– Herman Ottó leírta, hogy aggódik a madárvilágért, ő már akkor úgy látta, a magyar ember nagyon gyorsan távolodik a természeti környezettől! Akkori tudósaink, politikusaink felismerték ezt, és Európa is. 1902. május 19-én, Párizsban egyezményt kötöttek az európai államok a mezőgazdaságban hasznos madarak védelme érdekében. 1902-ben Chernel István ornitológus szervezte meg Magyarországon először a madarak és fák napját. Apponyi Albert miniszter rendeletben írta elő, hogy évente egy napot a népiskolákban a tanító arra szenteljen, hogy a tanulókkal a hasznos madaraknak és azok védelmének jelentőségét megismertesse. Május 10-e 1996-tól lett hivatalosan a madarak és fák napja. 

– Miért pont a madarak? 
– Mert szépek és mindenhol ott vannak, így a legismertebb és legkedveltebb állatcsoportot alkotják, ezért szinte minden országban a madarászok fogtak össze először. Magyarország volt a harmadik ország a világon, ahol megkezdődött a szervezett madárgyűrűzés. Elődeinknek hála, a madártan társadalmiasultságát illetően világviszonylatban is benne voltunk és vagyunk a top tízben, sok tekintetben pedig akár a háromban. 

– A mai egyesület tevékenységi köre olyan sokrétű, mintha egy kisebb minisztérium lenne. 
– A hetvenes években már olyan sok madár- és természetvédelmi probléma és feladat merült fel, melyek kezeléséhez nem volt elegendő a korlátozott létszámú állami Madártani Intézet kereteiben végezni a munkát, ezért egy társadalmi alapokon nyugvó civil szervezetet kellett létrehozni. Ez lett 1974-ben a Magyar Madártani Egyesület, amit ma is sokan kevernek a több mint 130 éves Madártani Intézettel. Ez nagyon megtisztelő, hiszen jelentős részben az intézet által megkezdett munkát végezzük tovább. Ötven évvel ezelőtt 200 tag alapította az egyesületet, egy évvel azután, hogy az első nemzeti park létrejött hazánkban a Hortobágyon. Ma már több mint tízezer tagunk van. Harminc helyi szervezetet tartunk fenn. Ezek koordinálják a tagok és a csatlakozó civilek szakmai munkáját, ami kiterjed a madármegfigyeléstől a gyűrűzésen át a konkrét természetvédelmi mun­káig, az oktatásig, a Monitoring Központ működtetéséig, táborok szervezéséig, s az állami feladatok ellátásának segítéséig. 

– Hány főnek adnak munkát és miből gazdálkodnak? 
– A futó akcióktól függően 25–45 főállású munkatársunk van, akiket önkéntes, társadalmi munkában a tízezer fős tagságunk segít. Hobbiból. A pénzeink nagy részét leginkább uniós pályázatokon nyerjük el, a legtöbb támogatás a LIFE-programból jön össze, de egyes feladatellátásainkért, megrendelőként az államtól is kapunk pénz. Uniós tagként az országnak kötelező feladatai is vannak, amelyek közül például a standardizált madármonitoring szervezését, az adatgyűjtést és -elemzést mi végezzük el az államigazgatás helyett. 

– Hogyan lehet elvégezni ennyi munkát ilyen kevés állandó dolgozóval? 
– Éppen ez a civil szféra előnye, és létezésének egyik alapvető oka. Rengeteg munkát vállalnak azok, akiknek ez a hobbija. Itt mutatkozik meg a társadalom ereje. Egy egységnyi pénzhez az egyesületben végzett munkával sok száz egységnyit raknak hozzá. Egy táboroztatás, gyűrűzés, megfigyelés a hidegben, szélben, viharban vagy éppen kánikulában kemény munka, de aki ezt csinálja, annak ez a hobbija, élvezi az élményt, hisz abban, hogy hasznosat tesz. Egyre szélesebb társadalmi réteget tudunk bevonni a munkánkba a citizen science segítségével. Ezt közösségi tudománynak lehet fordítani, a lényege, hogy a digitalizáció vívmányait kihasználva különféle programokat indítunk. A lakosságot kérjük, hogy osszák meg velünk megfigyelési adataikat, fotóikat. Most éppen a lakott területeken is gyakori erdei fülesbaglyok fészkelőállományának felmérésében segíthetnek. Ehhez elég csak hallgatóznunk! Júliusig hallhatjuk szürkülettől a fiókák jellegzetes hangját. Ebben a munkában is alapvetően a honlapunkra támaszkodunk, és egyben ez a lakosság legfőbb segítő, tájékoztató felülete is. 

– Mit éreznek a madarászok és a madarak a klímaváltozásból? 
– Még nem nagyon érezzük ennek hatását. A változás utóbbi néhány évben tapasztalható felgyorsulása evolúciós értelemben olyan rövid időnek számít, hogy ennek hatásai még nem igazán érzékelhetők az egyes fajok viselkedésében. De vannak jelek: lehet, hogy ez is közrejátszik például a korábban emberkerülő, magányosan élő örvös galamb állományrobbanása mögött. Ma akár egy-két tucat madár is összegyűlik egy települési fán a költési időszak elején, és mind több jelzés érkezik településszegélyi mezőgazdasági kártételéről. A klímaváltozás gyorsul, ma már úgy tűnik, hogy 2030–2050-re érjük el azt a stádiumot, amikor összeomlik a természeti rendszer, amit az ember nem tud visszaállítani. A mezőgazdaság sokat tehetne ezért, de a támogatási rendszer a gazdát arra ösztönzi, hogy mindenhol vessen, minden földdarabot ipari körülmények között műveljen. Eltűntek az erdősávok, a bozótosok, a legelőkről az állatok. Vele a madár, viszont egyre több a rovarkártevő és egyre több a növényvédő szer. Ezért a természetkímélő mezőgazdaságra történő visszaállásban már nincs idő a halogatásra! 

– Sokan vélik úgy, a túlzott védelem miatt annyira felszaporodtak madárfajok, hogy már gazdasági kárt okoznak, s az emberi életteret is elviselhetetlenül zavarják. 
– E felvetések többségének egyszerűen nincs tudományos alapja. Mostanság hallhatjuk, hogy a „túlszaporodott” vetési varjú kieszi a földből a vetőmagot és elviselhetetlen zajt csap a lakókörnyezetbe költözve. Az 1980-as években 250 ezer pár fészkelt Magyarországon. Aztán az irtás következtében alig maradt 23 ezer, a teljes kiirtás megakadályozása érdekében kellett védetté nyilvánítani 2001-ben. Napjainkra a számuk még mindig csak 33 ezer pár körüli. Az óriási varjúcsapatok Európa északi tájairól hazánkba vándorló telelő madarak. A varjúfélék intelligensek. Rájöttek, hogy az emberi környezetben több az élelemforrás, ráadásul védve is van, ha itt fészkel. Régen azért nem volt gond, mert a varjak a ligetes külterületen fészkeltek, táplálékuk 70 százaléka főleg gerinctelen állat volt. Manapság viszont ez az arány lecsökkent 50 százalékra. Ennek az egyre hatékonyabb mezőgazdasági növényvédelem az oka, másrészt egyre kevesebb a legelő. Kevesebb a természetes táplálék. A vegyes táplálkozású varjak kénytelenek voltak alkalmazkodni az átalakított tájhoz, ahol a nagytáblás növényi monokultúrákban tudnak csak élelemhez jutni. 

– Miért nő a harminc éve a szinte kihaltnak mondott holló és a kormorán állománya? 
– A hollóé összefügghet azzal, hogy a magyar nagyvadállomány még soha nem volt akkora, mint most. Emiatt több a dög, továbbá a vadászat után visszamaradó zsiger is, ami a hollónak kiváló táplálékforrás. A kormorán kapcsán a helyzet más: a halgazdaságokban, a folyókon és tavakon gondot okozó őszi-téli „fekete sereg” nem a hazai fészkelőállományból áll, hiszen itt alig néhány ezer párról van szó, hanem Észak-Európából hozzánk érkező telelő vendég. Ahogy egyre gyérültek az igazi fagyos telek, úgy lett több a kárókatona. És a daru, a vadliba is. A vetéseket nem borítja vastag hó, a vizek nem fagynak be. Vagyis hozzáférhető a táplálék, miért vándorolnának tovább, mint régen? Közben persze az evolúció egyik elemeként jelentkező városiasodás folyamata is zajlik: Budapest egyik legújabb ilyen betelepülője a szürke gém. Az egyre több kertben fellelhető kis tavakra járnak halászni. Ők a legújabb urbanizálódó állatok. Alkalmazkodnak és élnek a lehetőségeikkel. Egy vadállat ott marad fenn, ahol megvannak az életfeltételei. Amelyik nem alkalmazkodik, az elpusztul vagy elvándorol.