Elindultam Illancsból

– Homokhódító tanyai parasztok ivadéka – írja a lexikon. Mit jelent az életében, hogy tanyán született?

– A jánoshalmi határ északi részét magába foglaló Illancs nevét, ahol születtem, vannak, akik azzal magyarázzák, hogy innen, a futóhomokról, hamar elillantak az emberek. Azért mégis sokan megmaradtak, és sikerült megkötni a homokot, így alakult ki egy hatalmas tanyavilág. Apai őseim a sváb Császártöltésről, anyai felmenőim az időről időre telepes sarjakat kibocsájtó szögedi földről és észak-bácskai településekről kerültek az 1906-ban parcellázott illancsi homokra. Itt minden küzdelemben született. Amikor az őseim 1906-ban letelepedtek, nem egy kultúrtájat vettek birtokba, hanem egy őstájat, ahol föl kellett törni a laposokat, el kellett egyengetni némely homokbuckákat, talicskával hordva a földet, szőlőt, gyümölcsfákat kellett ültetni – vagyis, ahogy ma mondjuk, kertkultúrás tájjá kellett alakítani ezt az őstájat. Tényleg homokhódítás volt, amit csináltak a dédöregapáim meg az öregapáim, és az apámra is ez várt volna, ha a XX. század második felében nem jönnek az új idők. Számára ezek azzal kezdődtek, hogy a születésem után két héttel a német hangzású neve miatt elvitték munkatáborba, és öt év múlva tért haza a szénbányából, Donbászból. De utána sem volt könnyű élete. A kemény munkát, kitartást megtanulhattam tőlük, és ezért nem lehetek elég hálás. 

– És mit adott a tanyai osztatlan iskola?

– Ezekről az iskolákról sokan ma is úgy gondolják, milyen elmaradottak voltak. Pedig akit a Jóisten megáldott talentummal, tanulási vággyal, az innen is tovább juthatott. A Kélesi majori osztatlan iskolában, ahová jártam, együtt tanult az alsó négy és a felső négy osztály. Alsóban Bolvári Ignác tanított, míg a felsőben Szakál Illés. Érdekelt minden, és a „csendes órákon”, amikor a tanító másik osztállyal foglalkozott – egy osztályban négyen-öten voltunk –, igyekeztem arra is odafigyelni, hogy ők mit csinálnak. Néha én oldottam meg a feladatot az idősebbek helyett, és a tanítóim nyilván láttak bennem valamit, ezért úgy gondolták, jó lenne, ha tovább tanulhatnék. Apám eleinte ellenezte ezt a parasztság köreiben akkoriban még kissé szokatlan ötletet, mert megvoltak az elképzelései a tanyáról, a földről és az én jövőmről. Aztán két évvel később, amikor téeszszervezés címén elvették a földjeinket, már örült, hogy elengedett a gimnáziumba.

– A kalocsai I. István Gimnáziumba került, az ország egyik legpatinásabb középiskolájába. Milyen világ fogadta ott?

– Elindultam Illancsból, és volt bennem egy kis szorongás, de a gimnázium hamar megtetszett. Olyan kitűnő tanáraim voltak, mint Takács József, aki egykori jezsuita tanárként a latint tanította, vagy az osztályfőnököm, történelemtanárom, Bai Jenő, aki szorgalmi feladatokat, történelmi olvasmányokat adott nekem. Érdeklődésem formálásában nagy szerepet játszott az akkor pályakezdő magyartanárom, Békési Imre is, aki később a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola főigazgatója lett. A Hunyadi János Középiskolai Fiúkollégiumban, az úgynevezett Szvétek Kollégiumban laktam, amelynek az igazgatója, Szvétek Sándor kitűnő nevelő, igazi pedagógus egyéniség volt. Nagy fegyelmet követelt, de én ezt jól bírtam, és cserébe nagyon sokat kaptam. A történelmi kérdésekre adott válaszaimmal már a középiskolai felvételin kitűntem, másodikos koromtól pedig néprajzi szakkört vezettem, szóval elég egyértelmű volt, hogy milyen irányban tanuljak tovább. Az ELTE történelem-néprajz szakára a több mint félszáz jelentkezőből „első menetben” mindössze ötöt vettek föl. Jeles érettségimnek és a sok olvasmányomnak köszönhetően köztük voltam én is.

– Tanyáról jött, és az egyetemen is a tanyák felé fordult az útja. Minek köszönhető?

– Az egyetemi felvételi bizottságban egyik későbbi tanárom, Barabás Jenő is ott ült. A tanyákról kérdezett, és én őszintén elmondtam a véleményemet. Amikor aztán a tanár úr Magyar tanya címmel meghirdetett egy fakultatív tárgyat, én is fölvettem. Kezdetben hárman jártunk hozzá, de rövidesen egyedül maradtam, ő azonban három féléven át végtelen türelemmel egyetlen hallgatónak is megtartotta az előadásokat – belőlem viszont később tanyakutató lett, fáradozása tehát nem veszett kárba. Nagy hatással volt rám az egyetemen Tálasi István, a Tárgyi Néprajzi Tanszék vezetője, ő indított el a településformák kutatása felé. Hozzá írtam a szakdolgozatomat a kalocsai szállásokról, és ő lett 1970-ben a doktori értekezésem egyik bírálója. Ortutay Gyulára, a Folklór Tanszék vezetőjére is mindig jó szívvel emlékszem vissza, kiváló néprajzkutató és előadó volt, rengeteget tanultam tőle. Több félévben jártam a történész Szabad György óráira is, aki a rendszerváltozás után az Országgyűlés elnöke lett, a parasztság történelmének kutatására tőle kaptam indíttatást. Ő volt a doktori disszertációm másik opponense. De hogy ne csak egyetemi oktatóimról beszéljek, feltétlenül meg kell említenem anyai nagyapámat, Rózsa Balázst is, aki búcsúvezető volt meg citerás, énekes ember és nagy hagyománytisztelő. Más volt, mint a többi tanyai ember, és én lestem minden szavát. S mindig nagy örömet leltem a könyvekben. Apámnak volt vagy harminc birkája, és gyerekkoromban az én feladatom volt az őrzésük Bogár kutyámmal. Rengeteget olvastam mellettük.

– Akkor még nyilván nem gondolta, hogy huszonöt évesen ön lesz az ország legfiatalabb múzeumigazgatója. Két évtizeden át vezette a kalocsai Viski Károly Múzeumot. Mit hozott ez az időszak?

– Társadalmi ösztöndíjasként kerültem Kalocsára, ahol 1970 őszén kineveztek múzeumigazgatónak. A helyi muzeális gyűjteményeket a hajdani belvárosi iskola épületében sikerült önálló intézménnyé szerveznem. Nagyon termékeny időszak volt ez, és a kutatómunkám főként a Kalocsai Sárköz településeire meg a történelmi Bácskára összpontosult. Juhász Antal barátommal a Néprajzi Múzeum és az Országos Műemléki Felügyelőség szervezésében közel tucatnyi Duna-Tisza közi település népi műemléki vizsgálatára kaptunk megbízást, a tanyás területeket együtt jártuk be. A tanyakutatásokat később sikerült vajdasági településekre, a Bácska jugoszláviai részére is kiterjesztenem, amit én mindig magaménak, a megyénk déli szerves folytatásának éreztem. Ekkor készült el a nagy keceli monográfiám, és sorolhatnám tovább, hogy még mi minden, de a legfontosabb tán, hogy 1972 májusában összeházasodtunk Berhidai Ágnessel, aki a munkámban is, most is nagyon sokat segít nekem. Három fiunk született: 1973-ban Balázs, aki informatikus, 1976-ban Dániel, aki néprajzkutató és ma az ELTE egykori Ortutay-tanszékének vezetője, 1981-ben pedig János – tanulmányok szerzőjeként Bárth M. János –, aki nyelvész, névkutató és szintén az ELTE oktatója. Feleségemmel az idén az ötvenkettedik házassági évfordulónkat ünnepeltük, és október 15-én megszületett a hatodik unokánk.

– Kalocsáról húsz év után Kecskemétre került, megyei múzeumigazgatónak. S ha lehet, még többet dolgozott, ráadásul immár nemcsak szűkebb szülőhazájában, a Duna-Tisza közén kutatott, hanem felfedezte Erdély, a Székelyföld tanyavilágát. Hogyan kezdődött?

– A székelyföldi tanyákhoz a hazai tanyakutatások szálai vezettek el. Amikor 1990 októberében elvetődtem Székelyvarságra, a hegyi táj szépségében gyönyörködve itt is, ott is egyre több magányos épületet fedeztem föl. A tudományos világ számára akkoriban még az erdélyi magyar hegyi tanya fogalma nem létezett, de látnom kellett, hogy ezek bizony tanyák, s azt is hamar megtapasztaltam, hogy bár egy alföldi és egy varsági, székelyföldi tanya között természetesen vannak különbségek, az emberek a lényeget tekintve sok mindenben hasonlóan gondolkodnak. Varságra egy idő után mintha hazamentem volna, s az ott lakókkal beszélgetve nagyszüleim szavait hallottam vissza. Aztán eljutottam Úz-völgyébe meg a Gyimesekbe és több csíki településre, és sorra jelentek meg a könyveim, tanulmányaim ezekről a helyekről. S a néprajztudományban ma már nem kérdés az erdélyi magyar hegyi tanya léte.

– Közben sorra jöttek a felkérések: 1993 óta több magyarországi egyetemen és a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen is óraadóként tanított, 2001 óta pedig a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének állandó oktatója, az egyetem címzetes docense. Számos hallgatója vett részt terepmunkán önnel, akik ma is jó szívvel emlékeznek erre. Ön hogyan emlékezik rájuk?

– Az, hogy egyetemen taníthattam, taníthatok, számomra nagyon fontos, mert a fiatalokkal foglalkozni öröm, különösen, ha az ember tapasztalja a kíváncsiságot, fogékonyságot. És hál' istennek sok ilyen hallgatót ismerhettem meg, akikben hajdani önmagamat láttam, közülük kerültek ki azok, akik a terepmunkákra velem jöttek Erdélybe. Elsősorban a székely plébániák régi iratainak feltárásában vettek részt, ami éveken át tartó óriási munka volt, és a forrásanyagok feldolgozása még ma is tart. Egykori hallgatóim közül pedig ma már többen pályatársaim, és a munkájukat ismerve úgy érzem, értjük egymást...