Bob herceg álmai

Mindig színész akart lenni? 

– Nem. Az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy jelentkezem a Színművészetire. Előtte nem voltak komolyabb színészi ambícióim. Az Egressy Gábor Gimnáziumban drámai szakkörbe jártam, amelyet nagyszerű magyartanárom, Váradi Gyuláné vezetett, neki köszönhetően játszhattam jeleneteket például a Hamletből, a Rómeó és Júliából. Ekkor jöttem rá a játék ízére. Korábban keramikus szerettem volna lenni, jelentkeztem is a kisképzőbe, de sajnos nem jártam sikerrel. Az érettségivel párhuzamosan beneveztem a győri Szép Magyar Beszéd versenyre, ahol Kazinczy-érmet nyertem. 

Elsőre nem vették fel a főiskolára. Nem keseredett el? 

– Már csak azért sem, mert számomra nagy dolog volt, hogy eljutottam a harmadik rostáig. Hárman estünk ki: Ács János, Szegvári Menyhért és én. Később aztán mindhárman a pályára kerültünk. Persze nem adtam fel, a következő esztendőben újra felvételiztem. Szerencsére előtte egy évig a Nemzeti Színház stúdiósa lehettem, ami végleg megerősítette bennem, hogy számomra nem létezik más hivatás. Igazából akkor láttam először színházat belülről és élvezhettem az ország legnagyobb művészeinek közelségét. 

Másodjára sikerült a felvételije. A főiskolai évek burokban teltek? 

– Így is mondhatjuk. Az első két évben sem színházban, sem filmen nem vállalhattunk szereplést, harmadévtől nyílt meg annak lehetősége, hogy fővárosi színházba mehessünk gyakorlatra. Én a Vígszínházhoz kerültem. 

Mindjárt be is robbant a filmes szakmába! Ki fedezte fel? 

– Zsurzs Éva rendező, aki soha nem nézett főiskolai vizsgaelőadást, de látott a Hogyan képzeli 2022-ben című tv-filmben, amit tanárom, Marton László rendezett. Ennek köszönhetőn hívott a Mikszáth Kálmán regénye nyomán készült A fekete város című film szereplőválogatására, ami tulajdonképpen abból állt, hogy megnézett, milyennek látszom kamerán keresztül. Elszalasztott egy sminkest bajuszért, valószínűleg nem tudta elképzelni, hogy olyan kölyökképpel, amilyen akkor voltam húszévesen, alkalmas lehetek a lőcsei polgármester, Fabricius Antal szerepére. Bajusszal viszont elsőre elfogadott. 

Talán nem volt véletlen. A rendező tudhatta, hogy egy jóképű színésszel biztosra megy. 

– Én nem szeretném magamat jóképűnek nevezni. Zsurzs Éva ennél mélyebben látott bele a lelkembe. Abban a korban pontosan olyan ember voltam, mint Fabricius, aki megkérdőjelezhetetlennek tartotta az értékítéletét, az emberekhez való viszonyát. Húszévesen tényleg azt hittem, amit gondolok a világról, amiről beszélek, az úgy is van. Évek teltek el, mire rájöttem, nem csak nekem lehet igazam. 

Zsinórban kapta a filmes és színházi felkéréseket. Nem minden főiskolai hallgatónak adatott meg ilyen sikeres kezdés. Irigyelték emiatt? 

– Biztosan voltak irigyeim, de szerencsére a pályafutásom során inkább pozitív visszajelzéseket kaptam, és még ma is sokan kedvesen viszonyulnak hozzám. A múltkor például az erdőben sétálva szólított meg egy tőlem pár évvel fiatalabb férfi, aki elmondta, hogy annak idején Fabricius miatt engem tartott a példaképének. 

Mindig tudta kezelni a népszerűséget? 

– Láttam a Vígszínházban, hogy Kovács István vagy Oszter Sándor nevére özönlenek a rajongói levelek. Ebből soha nem csináltam presztízskérdést, és annak sem lettem rabszolgája, hogy sikeres színész lettem. Amíg bírtam szusszal, minden levélre válaszoltam és dedikált képet is küldtem. 

Ezt megerősíthetem, nekem is van ilyen. Akkoriban álmodozott valamiről? 

– Mivel rögtön a Vígszínházba kerültem, annál nagyobb álmom nem is lehetett volna. Sajnos nem a vártnak megfelelően alakult a szakmai életem. Huszonévesen nehéz volt elfogadni, hogy egy ragyogó filmes karrier mellett a saját színházamban kilenc éven át jóformán csak kisebb szerepeket osztanak rám. Mivel a magánéletemben is változás történt, 1980-ban úgy döntöttem, egy merész húzással nagyot fordítok a sorsomon. Elhagytam a fővárost, Szolnokra szerződtem. Hogy éppen oda mentem, az Paál Isti rendezőnek köszönhető, akivel kétszer-háromszor dolgoztam együtt a Gyulai Várszínházban, s felajánlotta, bármelyik színháznál is lesz, szívesen lát engem. 

Nem bánta meg? 

– Egyáltalán nem. Ádám Ottó mondta a főiskolán, egész életemben hősöket fogok játszani, ezért is választott ki három karakterszerepre. Nem jött be a jóslata, egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen figurát alakítottam. Egyik volt az Ármány és szerelem Ferdinándja, Szolnokon. 

Négy év után visszatért Budapestre. Miért éppen a Thália Színházba? 

– Kazimir Károly minden nyáron meghívott a Körszínházba, és mindannyiszor felajánlotta, hogy szerződjek hozzá. De én jól éreztem magam vidéken, mindazonáltal a Vígszínház igazgatója, Horvai István annak idején előszerződéssel engedett el, amivel végül nem éltem és elfogadtam Kazimir fennálló ajánlatát. Sikeres éveket töltöttem a Tháliában, amelyből Mikó István igazgatása alatt Arizona Színház lett 1991-ben. Megszűnésekor Mikó elvállalta a Soproni Petőfi Színház igazgatását, vitte magával az Arizona egész társulatát, megmentve a színészeket. Ez példátlan volt a magyar színházi világban, amire a szakma és a kritika úgy reagált, hogy tíz éven át elkerültek bennünket. 

Ön pedig hűséges maradt Sopronhoz… 

– Én voltam az egyetlen színész, aki az első négy direktor, Mikó István, Valló Péter, Szilágyi Tibor, Darvasi Ilona idején is a színház tagja maradtam. 2012-ben csak azért jöttem el, mert a futó darabok átkerültek a Turay Ida Színházba, ahol Darvasi Ilona lett az igazgató. Aztán az újabb soproni vezető, Pataki András évekig visszahívott vendégként. Tulajdonképpen a „hűség városá­ban” töltöttem el színészként a legtöbb időt, mintegy húsz évet, nem csoda, hogy erős szálakkal kötődöm a településhez. Magával ragadott a színház légköre, a helyi polgárok kedvessége, a nyíltszívű közönség, a lenyűgöző természet, amelyek meghatározták az életformámat is. 

Nem volt nehéz beilleszkedni tősgyökeres pestiként? 

– Nem. Én valójában oda menekültem. A fővárosban egyre több minden zavart. A rohanó életforma egyre inkább rányomta a bélyegét az emberi kapcsolatokra. Átrendeződött a szakma, nem akartam részt venni a versenyfutásban. 

Megfordult valaha a fejében, hogy feladja a hivatását? 

– Semmi másból nem tudtam volna megélni. Amikor először éltem át csendesebb időszakot, elhatároztam, hogy mindent megteszek az ideális lelki és fizikai állapotomért, ha bármikor jönnek a feladatok, tökéletesen tudjak teljesíteni. 

Az tartja az emberben a lelket, ha bízik a jövőjében! 

– Természetesen. Ha megmarad az önbecsülésünk, az egyenes gerincünk, akkor képesek leszünk ott folytatni, ahol annak előtte tar­tottunk. 

Benne van a szakma sűrűjében? 

– Sosem volt rám jellemző. Nagyon zárkózott vagyok. A barátaim inkább civil foglalkozásúak, ennek dacára sikerült egy-két kollégával közelebb kerülnünk egymáshoz, akikkel jobbára szakmai dolgokról beszélgetünk. Tudja, mi fáj a legjobban? Az, hogy sok barátom fiatalon eltávozott közülünk. 

Hogy érzi magát a Turay Ida Színházban? 

– Érzem a szeretetüket és a megbecsülésüket. Nemrég választottak a teátrum örökös tagjai közé, ami nagy megtiszteltetés számomra. Hetvenötödik születésnapomon játszottam, az előadás végén akkora csokrot kaptam, hogy alig tudtam kivonszolni a színpadról. Amikor tavasszal kitüntettek a Jászai Mari-díjjal, ugyancsak szerét ejtették az ünneplésnek, a tapsnál előttem a közönség, hátam mögött meg a társulat bravózott. Ez azért is öröm számomra, mert hosszú idő óta úgy éreztem, engem már nem tartanak számon. Most azonban minden helyreállt, mindenki csak kényeztet. Nem is gondolok másra, mint hogy lesznek még szép nap­jaim. 

Kikapcsolódás? 

– Májustól októberig lent vagyok a balatoni nyaralónkban. Jól érzem itt magam, az otthonos környezetben kedvenc tárgyaim vesznek körül. Sokat van együtt a családunk. Minden reggel biciklizem egy órát, közben mondom a szerepeim szövegét és gyönyörködöm a természetben. Néha úszom egyet. Régebben teniszeztem és lovagoltam is. Ha úgy adódik, új szerepet tanulok. Nyáron az Egervári Játékokon láthat a közönség a Csókos asszony, a Forgószínpad és az Ezüst menyasszony című Eisemann-ope­rett­ben, aminek budapesti bemutatója októberben várható.