Kemény küzdelem a győzelemért

Mi hívta erre a nem hétköznapi teljesítményre? 

– Jó érzékkel találok olyan versenyt, helyszínt, távot, amely a koromhoz illeszkedve a képességeim legjavát tudja kihozni. A megmérettetés hírére felbukkant bennem az érzés, hogy nekem ez kell. A nevezésen egy hónapot rágódtam. Elképzeltem, hogy ott állok majd Whitehorse-nál a rajtmezőn, Kanada nyugati csücskénél, ahonnan el kell jutnom a legkeletibb pontig, hat időzónán keresztül, és csakis magamra számíthatok. Ugyanakkor az tesz bennünket különbbé a töb­biek­nél, hogy igent mondunk egy ilyen kihívásra. Előttem akadtak már hárman, akik tudták teljesíteni ezt a versenyt. Azt éreztem, hogy akkor nekem is menni fog. Egyik megboldogult barátom mondta: „Nem tudsz versenyezni, te egy őserő vagy. Minél rosszabbak a körülmények, annál többet hozol ki belőlük.” 

Hogyan lehetséges egyáltalán egy ilyen megmérettetést ésszel felfogni? 

– Performanszként, egyfajta művészeti megnyilvánulásként. A biciklizés nemcsak izommunka, sokkal inkább egy összetett gondolatmenetet és cselekvéssorozatot mutatsz be általa. Az anyag, amire ez esetben „festesz”, az maga a 12 500 ki­lométeres táv. Rá kell vinni az alapszínt: kerékpárral mész előre. Erre pingáljuk fel a szivárvány árnyalatait, hogy miként készülsz fel, mit viszel magaddal, tudsz-e tájékozódni vagy lánccserét csinálni. Közben tapasztalsz előre nem látható elmosódásokat: defektet kapsz, elkopik a kerékpárgumi, szakad az eső, kimerülsz, izomlázat érzel, „gladiátorétkezéseket” tudsz csinálni (gyorsan, sokat). Átlagosan napi háromszáz kilométert kell tekerni. Nem síkon haladsz, hanem meg kell birkózni több mint nyolcvanezer méter szintkülönbséggel. Ön­el­lá­tóan,­ a természet kihívásai közepette – ezek mind színek a vásznon. 

„Tekerjünk” vissza a sport­kar­rier­je kezdetére! 

Kezdetben, 2007-ben eljártam kocogni hétvégenként a barátaimmal. Előbb csak az otthonunktól négy kilométerrel arrébb lévő marhaistállóig futottam, visszafelé már sétáltam. Aztán már ment a 10-12 kilométeres táv. Akkor rátaláltam egy Csákváron megrendezett 12 órás futóversenyre. Érdekelt, hogyan lehetséges ennyi időt egyhuzamban futni. Jól éreztem magam közben, és második helyezett lettem a 125,4 kilométeres eredményemmel. 

Két év múlva már ultratriatlon-világbajnoki címet szerzett. Minek köszönhető ez a rohamos fejlődés? 

– Többnyire a testi adottságaimnak, amiket maximálisan igyekszem kihasználni. Az első feleszmélés után, hogy jó vagyok ebben, kellettek a nagyobb kihívások. A következő év a szisztematikus felépülésről, szorgalmas menetelésről szólt. Indultam a Bécs–Budapest maratonon. Nemcsak az eredmény elérése hajtott, érdekelt a testem működése, az edzéselmélet, hogy mitől lehetséges jobbá válni. Az első dupla Ironman-verseny, ahol negyedikként értem célba, csak a kezdetet jelentette. Aztán következtek a legek. Néhány közülük: háromezer mérföldön át, két keréken átszeltem Amerikát, első helyet szereztem Mexikóban az Ironman-verseny hússzoros távján, indultam Le-Mans-ban 24 órás kerékpárversenyen. A győzelem fantasztikus dolog, de keményen kell küzdeni érte. S továbbra is ott motoszkált bennem, hogy mi a legtöbb, amit ki tudok hozni magamból. A térdműtétemet követően, miután kivették a csavarokat a lábamból, álltam rajthoz a TransCanada Ultrán. 

Hogyan lehet jól felkészülni egy ilyen versenyre? 

– A kerékpározás mint haladási mód után húzni kell egy vastag vonalat, ott kezdődik az igazi megmérettetés. Lényegesek a technikai részletek: alacsony súlyú, karbonvázas jármű kell, a legjobb felszereltséggel, megbízhatóan működő navigációs eszközzel. A következő szelete a felkészülésnek az edzés. Télen szobabicikliztem, és eljártam mountain bike-ozni a környéken. Aztán következett egy marokkói edzőtábor, ahol naponta 150–200 kilométert letekertem, és pluszba félmaratont futottam. A munkás hétköznapokon hetente háromszáz kilométert mentem. Nyáron indultam a Giro d'Italia versenyen, majd elérkezett a kanadai megmérettetés. 

Miként sikerült jól beosztania a fizikai erejét? 

– A verseny során alakul az ember. Az elején még a ragadozó kerékpáros ült a nyergen, aki egy nap alatt 480–520 kilométert letekert. De a hosszú versenyeken nem lehet nullára járatni a szervezetet, ezért ennek meglett a böjtje: az Achilles-ín-szalagom részlegesen elszakadt. Közben sikerült lehiggadnom, megnyugodnom. Tudtam, ha rossz döntéseket hozok, akkor kockáztatom, hogy célba érjek. Megtértem a hitembe, és visszaszelídültem az okos sportolói gondolkodásba. Azt mantráztam magamban, hogy nem a leg­erősebbnek és leggyorsabbnak kell lenni, hanem a legjobbnak. Ezt pedig csak ésszel lehet elérni. 

Mi jelentette a legnagyobb lelki mélypontot, s mi hozta el az abból való felemelkedést? 

– Korán érkezett, a harmadik napon. Ömlött az eső, nem értem el az aznapi célhelyszínt. Nem tudtam átöltözni, és annyira fáztam, hogy halálfélelmet éreztem. Nyolc óra elteltével jutottam el egy városhoz, amit a folyóvölgyben állva, egy hídról pillantottam meg. Ott egy rossz mozdulat végzetes lehetett volna. A szállodában szisztematikusan átgondoltam a továbbiakat, továbbá a túlélés érdekében megszabadultam minden felesleges fizikai tehertől, például a civil ruháktól. Nincs helye ebben a küzdelemben a feladásnak. Vállaltam, hogy végigcsinálom. Meggondolatlanságból ezért nem hibázhattam, és nem adhattam át a biciklikormányt az ördögnek. 

Ezt a szenvedélyt művelni támogató közeg nélkül aligha lehetne. 

– A gyerekek felnőttek, négy lányom és ugyanennyi unokám van. A sikeres ember sajnos önző, mert időt vesz el a szeretteitől. De létezik az éremnek másik oldala: a büszkeség. S ezt látom az arcukon és érzem a szülővárosom, Komárom részéről is. Elkötelezett támogatóm, megkaptam tőle a Pro Urbe díjat. Tágítva a látókört: amikor rajthoz állok, a nemzetem színeiben teszem. Kötelességem méltón képviselni a hazámat. A 2018-ban megkapott Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetés számomra egy diploma az eddigi sportpályafutásomról. A siker felelősséggel jár, ezért a közösségimédia-felületen és előadásaim alkalmával próbálok mesélni a megtett utakról, és nemcsak fizikai értelemben. A kanadai kalandot megközelítőleg kilencszáz képen rögzítettem, kamerafelvételeken dokumentáltam. Készült belőle egy film. Óriási ajándék nekem, hogy megmutathatom másoknak ezt az egyszeri és megismételhetetlen élményt.