Békében vagyok magammal

Tornázni jár?

– Méghozzá egy héten kétszer! Megfigyeltem, hogy az idősödés sokunk számára nagy csapást jelent, mert amit addig csináltunk, egy bizonyos kor után eltűnik a napirendünkből. Én például már középiskolásként úsztam és ritmikus sportgimnasztikára jártam. A tornát később sem hagytam el, leginkább Berczik Sára, Ducza Anikó foglalkozott velem, és rendszeresen mentem uszodába is. A színészek számára amúgy is fontos, hogy jó formában legyenek. Aztán ezek valahogy abbamaradtak. Azt vettem észre, kevesebbet mozgok. Pedig aktívan telnek a napjaim, ha éppen nem játszom a színházban, idehaza is mindig találok magamnak elfoglaltságot: nagymamaként időnként szolgálatban vagyok, kutyát sétáltatok, és ha este leülök a tévé elé, horgolni szoktam. És egy éve újra elkezdtem tornázni, ami most már nem hiúsági kérdés volt számomra, hanem a térdműtétem utáni felépüléshez, az izmaim megerősítéséhez vált szükségessé. A lányom ajánlott egy szuper edzőtermet, ahol személyre szabott tréninget vehetek igénybe. Imádom ezt a helyet, most is onnan jövök.

Akkor ez a magyarázata annak, hogy nyolcvanon túl is hihetetlen a munkabírása…

– Nyilván hozzájárul ez is. De ne csak engem említsen meg, hiszen a kortársaim közül többen fáradhatatlanok és lelkesek vagyunk. És nagy örömmel tölt el, hogy a tőlünk idősebbek – hogy csak Pásztor Erzsit, Bodrogi Gyulát említsem – szintén sokat szerepelnek. Mindazonáltal szeretek fiatalok között is lenni. Nagyon élvezem, hogy dübörög körülöttem az élet. Szellemileg és fizikailag is kondícióban tart.

Nem érdekli, hogy hány éves?

– Amikor a 80. születésnapom közeledtével megkérdezte tőlem Dörner György igazgató, milyen ünnepséget képzelek el magamnak, azt válaszoltam, azon a napon is játszani szeretnék. A Zserbótangó volt műsoron, s a végén felköszöntöttek a kollégáim. Nem is értettem, mi az a nyolcvan, hiszen lélekben ötven-hatvan évesnek tartom magam. Sosem foglalkoztam az idő múlásával, legfeljebb csak a magasságom zavart néha, ami miatt például a filmezésnél különféle praktikákat dobtam be, vagy humorosan oldottam meg a jelenetet. Mára békében vagyok magammal. Hálát adok a sorsnak, hogy játszhatok: az Újszínházban öt darabban – Az élet kapuja, Császármorzsa, Kabaré Parisiana, Se itt, se ott, Zserbótangó – láthat a közönség. A lányomnak is szépen alakul a pályája, a három unokámnál pedig nem is kívánhatnék nagyobb ajándékot. Ha korábban rákérdezett volna, hogy elégedett ember vagyok-e, nem tudtam volna mit válaszolni. Most, hogy december 28-án 84 éves leszek, sokkal inkább eltölt az elégedettség.

Meg sem fordult a fejében, hogy abba kellene hagynia a pályát?

– Egy ilyen döntést a szakma hoz meg. Nekem szerencsém volt, hogy az Újszínházhoz szerződtem, ahol szeptemberben örökös taggá választottak, és lassan 25 éve vagyok itt. Nagyon jó a társulat, csupa magyar darab van repertoáron, és állandó telt ház van. Előtte különböző helyeken sokféle lehetőségem adódott, még az alternatív színjátszásba is belekóstolhattam többek közt Jancsó Miklóssal, Gál Erzsivel, most pedig fontos magyar darabokban játszhatok hangsúlyos szerepeket. Egyik legnagyobb öröm az volt számomra, hogy az Újszínházban Baradlay Kázmérné szerepét alakíthattam Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényének színpadi változatában, de más darabokat is említhetnék. Egyébként akár egy pár mondatos karakterszerepet is boldogan elvállalok, mert tudom, hogy abban is megmutathatom az én sajátos világomat. Ha nem ilyen sikeresen alakul a pályám – és maga elég régóta ismer engem, hogy tudja –, akkor sem fordítottam volna hátat a színészetnek.

Hogyan hangolódik rá az esti fellépéseire?

– Nincs különösebb receptem. Elég korán bemegyek a színházba. Amikor a Zserbótangót játsszuk Esztergályos Cilivel, dinamikusabb vagyok, amikor pedig a Császármorzsa öregasszonyszerepe van soron, ott hosszabb ideig tart a felkészülés. Ahogy a darab vagy a karakter megkívánja, úgy állok át a megfelelő ritmusra.

Honnan leste el ezeket a titkokat?

– Egerben, ahol felnőttem, akkor még nem volt állandó színház. A városban élt egy keletnémet tánctanár, a nagymamám elintézte, hogy hozzá járhassak balettre. Nem tudom, miért, de szerettem megfigyelni az emberek viselkedését, gesztusait, amit aztán a pályám során sokszorosan hasznosíthattam. Érdekes, hogy a játék öröme már hét-nyolc éves koromban megérintett. Elvonultam a kertünk végén lévő fűzfához, széthúztam a hosszú, földig érő ágait, és onnan kinézve pukedliztam. Ez az élmény olyan mélyen belém ivódott, hogy akár jól ment a szakmám, akár csendesebben, akár a külföldi karrierem befejezése után, harmincévesen hazatérve nehézségekbe ütköztem, mindig a játék öröme adott erőt a folytatáshoz.

Szeret visszatekinteni a múltra?

– Nem igazán. Édesanyám minden rólam szóló újságcikket és fotót albumokba gyűjtött. A múltkor megtaláltam ezeket a pincében, ki akartam dobni, ne foglalják a helyet. A menedzserem azonban rábeszélt, hogy a képeket nézegetve kezdjük el leírni a színészi pályámon történt legérdekesebb emlékeimet. Ezekből a legnagyobb közösségi portálon Tordai Teri világa címmel néhány már olvasható, és talán egy képeskönyv is születik belőle. Ami pedig a múltat illeti, azt mondhatom, hogy értékes és harmonikus életem volt, pontosabban van ma is. Mindent a saját erőmből értem el. Színházban és filmen is sok komoly produkcióban játszhattam.

Követi a világ dolgait?

– Természetesen! Finoman szólva bonyolultnak látom. Mégis meg tudom tenni, hogy most jókedvűen beszélgetek magával. Mert más út nincs. Szeretteim és munkatársaim felé is azt sugallom, hogy az élet érdekes, tele van meglepetésekkel, tehát próbáljuk magunkból kihozni a legjobbat. Legyenek terveink és legyünk kreatívak. Azt gondolom, a mai fiataloknak könnyebb, mint nekünk volt, hiszen kitágult számukra a világ, tanulhatnak nyelveket és nem kell tartaniuk semmiféle „vasfüggönytől”, ami megakadályozná őket abban, hogy bárhol a világban érvényesüljenek.

Tudom, hogy rajongásig szereti az unokáit.

– A legnagyobbat, Ádámot felvették egy texasi sportegyetemre, ráadásul ösztöndíjjal. Európából rajta kívül csak egy finn fiú került be ebbe az iskolába. Tehetséges kosárlabdás, nagyon büszke vagyok rá. A középső, Áron gimnáziumba jár, érdekli az informatika, valószínűleg ez lesz az iránya a továbbtanulásának. A legkisebb, Dóri pedig ötödikes a Kodály ének-zenei iskolában, gitározik, énekel, remekül ír és rajzol, valóságos művészlélek, de színész nem akar lenni.

A színházon kívül mivel tölti a napjait?

– Sokat olvasok, mesélek az unokámnak és vigyázok a lányomék kutyáira. A mai felgyorsult világban másabb a nagymama-unoka viszony. Egy csomó dolgot jobban tudnak a fiatalok, és ezt tiszteletben kell tartani. Szeretem őket hallgatni, sőt tanulok is tőlük. Szombaton vagy vasárnap este elmegyek a pasaréti ferencesek templomába misét hallgatni. A közösségben vannak korombéli és fiatal barátaim. Nekem óriási támaszt jelent a hit. Ennyi idős koromra annyi instrukciót kaptam már a szüleimtől, az iskoláimtól, a  szakmabeliektől, az államtól, hogy eljött az a pillanat, amikor azt mondtam, elég volt. Most már csak a szívemtől kapok útmutatást. Esténként a tabletemen elolvasom a napi evangéliumot. Ezek a bölcsességek nyugalmat adnak. Számomra a hit abból áll, hogy hiszek Jézus igazában. Annak idején A vágy villamosa című darabban Blanche szerepét alakítottam, aki az utolsó felvonást ezzel a mondattal zárja: „Én mindig bíztam az idegen emberek jóságában.” Ezzel én is így vagyok. Mindenkiben megbízom. Csak így tudok élni.