Az éltet, hogy dolgozom

Honnan indult Buglya Sándor, aki ma a magyar dokumentumfilm-művészet egyik legismertebb képviselője?

– Az erdélyi, székelyföldi Barótról származó apám a második világháború idején ismerkedett meg Budapesten anyámmal. Amikor Erdélyt visszacsatolják Romániához, akkor ő a zöld határon átszökik, s egy debreceni gyűjtőtáborba kerül, ahonnan engedéllyel távozik azzal, hogy megházasodik. Elmegy anyám után a kocséri tanyavilágba, és megkérdezi: jössz hozzám feleségül? Anyám azt feleli: hát, ha veszel…? 1945. április 4-e, a faluban éppen nem lehet házasságot kötni, így gyalog bemennek Nagykőrösre, ott házasodnak össze. Kilenc hónap múlva a kocséri tanyavilágból nagyapámék átmennek disznótorra Újkécskére, amely akkor még nem volt Tiszakécske része. A rossz úton végig rázkódik a kocsi, s én odaérve világra jövök egy bábaasszony közreműködésével. Így tehát Új­kécskén születtem, és Kocsérról indultunk el hét hónap múlva szekéren a kilencvenhat kilométerre levő Budakeszire. Ott kapunk egy kitelepített sváb család házában egy két szoba-konyhás, kamrás lakást, ott élünk tizenhét éves koromig. Apám 1954-ben, harminchárom éves korában autóbalesetben meghal, anyámmal és a négy évvel fia­talabb húgommal egyedül maradunk. Apám elvesztése – aki sok mindenre megtanított és jóságos, bölcs humora volt – nagyon megviselt, még tizennyolc-tizenkilenc évesen is éjszakánként arról álmodtam, hogy visszajön. Anyám két év múlva újraházasodott, nevelőapánkkal nagy szeretetben neveltek bennünket.

Hogyan lett önből orvos?

– Mikor apám meghalt, én másodikos voltam. Fél évet Kocséron, a nagyszüleimtől jártam iskolába, hogy anyám dolgozni tudjon. Az osztatlan tanyai iskolában élveztem, hogy a harmadikosok-negyedikesek tananyagát is megismerhetem, s a tanító bácsi néha felszólított, hogy magyarázzak el nekik valamit. Harmadikban, visszakerülve Budakeszire, anyám nevelőt fogadott a gyerekek mellé, a Budapestről kitelepített, hívő katolikus Leonka nénit. A bájos asszony két férjet veszített már el, akiknek a hagyatékából a Természettudományi Közlönyök márványkötésbe foglalt évfolyamait mind odaadta nekem, a nagy hóban szánkóval húztam haza a sok könyvet. Az Oceanográfiát és sok fantasztikus irodalmat bújtam, ami nagyon hatott rám. Aztán rendre megvettem az Élet és Tudományt meg az Ezermestert – akkor ezek számonként két forintba kerültek. A tudomány erősen vonzott és barkácsolni is szerettem, lemezjátszót, detektoros rádiót, később komplett bútorokat is készítettem. Budakesziről kezdtem bejárni a Rákóczi Gimnáziumba, ami egy elit gimnázium volt, jól szituált rózsadombi gyerekekkel – majd 1963-ban beköltöztünk Budára, a Móricz Zsigmond körtérre. Szörnyen összetört, hogy az elején sokkal rosszabb jegyeim voltak, mint a budakeszi általános iskolában, de aztán nagy igyekezettel, sok munkával utolértem magam, és harmadiktól már a kitűnők közé tartoztam. Aktív tagja lettem a bio­lógia- és a történelemszakkörnek, kedvenc tantárgyam volt a fizika és a matematika. Innen szinte egyenes út vezetett az orvosegyetemre, az érettségi után mindjárt fel is vettek. Nagy kedvvel kezdtem a tanulmányaimat, s arra törekedtem, hogy jó orvos legyek.

Aztán valahogyan a film közelébe került…

– Kicsi koromtól szerettem rajzolni, képeket másolni, megjegyzem, idősebb koromban festeni is elkezdtem. Még alsóba jártam, amikor szerelmes lettem Audrey Hepburn-be, és a vásárolt portréfotókat az ablaküvegen átrajzoltam magamnak. Szóval a képek varázslatosan vonzottak, már a gimnáziumban is nagyon érdeklődtem a film iránt. Akkor volt a magyar film nagy fellendülő korszaka, és jöttek az olasz neorealista filmek, a francia újhullám, a lengyel filmek, Wajda filmjei. A mozi lázában égtünk. A gimnáziumban előfordult, hogy ellógva, egy nap alatt hat filmet tudtunk megnézni úgy, hogy az egyik moziból éppen átértünk a másikba, kihagyva a híradót. Igyekeztem mindent megfigyelni: hogyan van összerakva a film, milyenek a képei, fényei, milyen a szerkezet, hogyan dolgozik a rendező – ezért egy-egy filmet többször is megnéztem. Az orvosi munka nagyon erősen épít a beteg megfigyelésére – hisz nem a betegséget gyógyítjuk, hanem az embert –, mindig erre treníroztam magam. A gimnázium utolsó éveiben már jártam amatőrfilm-fesztiválokra, és láttam, hogy milyen filmeket csinálnak a velem egykorúak, Gulyás Gyula és mások. Gondolkodtam, én is megpróbálhatnám. Egy ötödéves hallgatótól 1964 karácsonyán, elsős koromban, már színjátszókörösként átvállaltam a színházak és koncertek egyetemi közönségszervezését. Ez lett az egyetlen bevételi forrásom, és sokat járhattam ingyen koncertre, színházba. Ennek lett a folytatása, hogy vagy tíz fővel megszerveztem az egyetemi filmklubot, amelynek én lettem a vezetője. Vettem a klubnak kamerát, vetítőt, magnót, vásznat, vásároltunk nyersanyagot, és attól kezdve ontottuk a filmeket, díjakat nyertünk. Nagyon jó közösség alakult ki, az 1968-as amatőrfilm-fesztivál nagydíjas filmjét egy kocsimosó fiúról (Mercédes) például­ mi készítettük Szőnyi Mihállyal – ő volt a rendező, én pedig az operatőr, vágó.

Abban az évben megválasztották a Magyar Amatőrfilmes Szövetség főtitkárának, 1974-ben a Nemzetközi Amatőrfilmes Szövetség (UNICA) elnökségi tagja lett, 1989 óta a Magyar Független Fim és Video Szövetség elnöke (ma örökös tiszteletbeli elnöke), és folytathatnánk hosszasan megbízatásai sorát. Mindemellett közel félezer filmet – főként dokumentumfilmet – készített, több hazai és európai egyetemen oktatott vagy tanít most is, fiatalok sokaságának adta át tudását, tapasztalatait. Hogyan fér meg egy emberben ennyiféle képesség, tevékenység?

– Úgy gondolom, nincsen ebben semmi különös, mert mindezek közel állnak egymáshoz, és mindig arra kell koncentrálni, amit éppen csinál az ember. Rendezőként, operatőrként, producerként, tanárként és vezetőként ugyanaz az ember vagyok, s egyáltalán nem hiszem magamról, hogy mindent tudok, hanem igyekszem tanulni másoktól, a tanítványaimtól, munkatársaimtól és azoktól, akikről a filmjeim készülnek. Különösen érdekelt mindig a vidéken élők és a határon túli magyarság sorsa, a kárpát-medencei lét történetei. Anyai ágon alföldi vagyok, apai ágon erdélyi, hosszú időn át éltünk sváb környezetben, a nevelőapám anyja német, apja szerb volt. Annyi minden összeköt minket itt, a Kárpát-medencében, s befogadó nemzetként annyi kiváló embert adtunk a világnak. Rengeteg értékünk van, amit megmutathatunk. S úgy gondolom, egy dokumentumfilmben nem a készítő a fontos, hanem azok, akikről szólnak a filmek.

Életéből nem hiányoznak az elismerések. Életműdíjat kapott az erdélyi Filmtett Egyesülettől, a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon, a Magyar Operatőrök Társaságától, vagy legutóbb a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon is, az évtizedek során számos filmjét díjazták. Mit jelentenek önnek ezek a díjak?

– Nagyon sokat, mert a szakma ítéletei alapján születtek, de hiszem, hogy az ember nem ezért dolgozik. A dokumentumfilm sajátos műfaj, ahol általában nincsenek előre kitalált helyzetek és szerepek, hanem érezni kell, türelemmel várni, hogy megtörténjenek a dolgok. Közben figyelni kell minden mozzanatra, ez a figyelem – s persze a szakmai tudás teljessége – a filmkészítő felelőssége. Készítettem vagy ötszáz filmet, de az ötszázegyedikhez is úgy fogok hozzá, mintha ez lenne az első az életemben, nem rutinból dolgozom. Most éppen egy jezsuita szerzetesről készítek portréfilmet és a struktúrán töröm a fejem.

Budapesten laknak, de csaknem negyven évvel ezelőtt a feleségével házat vásároltak Perőcsényben, ez lett családjuk második otthona. Perőcsényről készült 2005-ben a Zsákfalu – avagy amíg a temető eléri a postát című filmje, egyik legfontosabb, s talán legszebb alkotása. Mi köti a faluhoz?

– Perőcsény a Börzsöny északnyugati lábánál, egy csodaszép völgykatlanban fekszik. Kicsi falu, amelynek a lélekszáma ma lassan ismét növekszik, szeretem a csendjét, a levegőjét, a lakóit. Műveljük a kertünket, amely elég nagy. Az első gerendát a Zsákfalu bemutatója utáni napon a vállamon vittem keresztül a falun, ezzel indítva a tájház építését kalákában. Erre vagyok a legbüszkébb, egy romos épület volt, ma a falu büszkesége. 2007 óta a falu díszpolgára vagyok, ami, úgy érzem, kötelez.

Most, amikor beszélgetünk itt, Lakiteleken, a Népfőiskolán, a filmszemlén – melynek zsű­ri­el­nöke –, a karja fel van kötve. Vállprotézist kapott egy hete, s holnap szedik ki a varratot, de itt van, dolgozik. Honnan van ehhez ereje?

– Engem az éltet, hogy dolgozom. Jól tudja ezt a feleségem, a fiam, a lányom, a két aranyos unokám, és minden olyan közösség, melynek tagja lehetek. Hál' istennek mindig adott nekem ilyeneket a sors. Így aztán, ha most fáj is kicsit a vállam, örülök, hogy ajándékba kaptam ezt a szép kort. S lelkemben boldog vagyok…Dulai Sándor