Gyökereinkből tudunk táplálkozni

Mit jelent a közelmúltban kapott kitüntetés az ön számára? 

– A meglepetés erejével hatott rám, hogy megkaptam az Év Külhoni Német Hölgye címet. Számos szűrőn átjutva, több országból: Kirgizisztánból, Sziléziából/Lengyelországból, Magyarországról és Argentínából kerültünk be négyen nők a verseny döntőjébe. Közülük közönségszavazással választottak ki végül engem, amely nagy örömmel töltötte el a szívemet. Ugyanakkor lakozott bennem félelem is ezzel kapcsolatban, hiszen a cím viselése egy még nagyobb felelősségvállalást jelent a nemzetiségi közösség jövőjével kapcsolatban. A díjra nem személyes érdemként tekintek, hanem együtt elért eredményként. Az összetartozásunkat jelképezi számomra, hiszen rengeteg magyarországi német csoport szervezkedett, szavazott, közösen megmozdult egy célért. Sok jelölést kaptam Németországból és Ausztriából is, ami viszont a velük való jó kapcsolatápolásról ad visszajelzést. 

Fiatalkora óta elkötelezett a magyarországi német közösség iránt. Milyen személyes élményekből táplálkozik ez az odaadó, lelkiismeretes törődés? 

– A gyermekkori emlékek, amik máig meghatározóak maradtak számomra, javarészt a második világháború utáni időszakban bekövetkező elűzetéssel, málenkij robottal, elnyomással kapcsolatosak. A családunk többszörösen érintett volt a megpróbáltatásokban, szenvedésben: apai nagyapám megjárta a málenkij robotot, három évig nem láthatta a családját. Nagyanyám öccsét és a szüleit kitelepítették, bátyja a fronton esett el, ő pedig itthon maradt két, még karonülő kisgyermekével. Egyedüllétében, kétségbeesésében azon töprengett, hogy véget vet az életüknek… Amikor a papa hazajött, édesapám félve bújt a mama szoknyájához, mert nem tudta, hogy ki ez a számára idegennek tűnő férfi. Anyai ági nagypapám bújtatta testvéreit a Duna-parti nádasban, de egyiküket mégis elvitték málenkij robotra, és öt évet töltött Szibériában. Bár sok elborzasztó történést őrzünk a családi emlékezetben, a felmenőim sosem meséltek ezekről gyűlölettel. Számomra természetes, hogy svábok vagyunk: a gyökereink Németországba nyúlnak, de Magyarország a szülőhazánk. 

Mit jelentett hűnek maradni a német kultúrához, nemzetiségi hagyományhoz a második világháború utáni évtizedekben? 

– Édesapám anyanyelve német volt. De minket (én 1972-ben születtem) már nem tanítottak meg a szüleink, csak magyarul. A második világháború utáni megrendítő események traumái sokáig benne éltek a felmenőinkben. Beleéjük ivódott, hogy a vezetéknevünk, ha svábnak valljuk magunkat vagy használjuk azt a nyelvet, az nem előnyös. Ifjúkoromban a múltunk részletei csak családi történetek voltak, később váltak jelentőségteljessé, amikor megértettem az igazi tartalmukat. A német nemzetiségi hagyományok iránti felelősségem életkorral, az idő előrehaladtával formálódott bennem kötelességgé. Beért a lelkemben annak fontossága, hogy a gyökereinkből tudunk táplálkozni. 

Hogyan kapcsolódott be a sváb kultúra megélésébe? 

– Belenevelkedtem a sváb kultúrába, a búcsúk, a bálok, a hagyományok által. A tudatos kultúraápolásba tizenhat évesen kapcsolódtam be, amikor beléptem a Szigetszentmártonban működő nemzetiségi tánccsoportba. Ráckevén töltöttem a gyermekkoromat. Előfordult, hogy játszótársaim a sváb jelzővel szitokszóként illettek. Ellenben Szigetszentmártonban, ahol a mama és több magyarországi német család élt, a kulturális identitásunk összetartó erőként hatott. Úgy éreztem, ide hazaérkeztem. A néptánccsoportok vezetését követően idővel nővéremmel együtt egyre több társadalmi feladatot vállaltunk el. Mára már a nemzetiségi kórus – amelynek a nyelvkincs megőrzésében is jelentős a szerepe – működésébe is aktívan bekapcsolódtam és a zenekart is segítem. Több sváb szokást pedig a hétköznapokban is ápolunk, bár kevésbé tudatosan, inkább természetszerűen. 

Melyek ezek? 

– A magyarországi német közösség hagyományai nálunk leginkább a sütés-főzésben, az étkezési kultúrában érhetők tetten. Persze, az elődeinktől maradtak ránk tárgyi dolgok is, amelyeket használok, például­ a horgolt csipketerítők, edények, sublót, stelázsi, de azoknál jelentőségteljesebbek az ünnepekre készülés szokásai. Például a Márton-napi búcsún rendszerint dinsztelt káposzta, hagymás tört burgonya és a hagyományos sütemények kerülnek az asztalra. Amint az ételkészítésben, úgy a mindennapokban is jellemez bennünket a takarékosság, a praktikusság, a fegyelmezettséggel társuló szorgalom. Személyes példát említve: bármely munkakört kellett végeznem, azt mindig szeretettel, szívvel csináltam. 

Szakmája szerint okleveles vegyész, jogi szakokleveles környezetvédelmi szakember. Mi vezette oda, hogy teljes erővel a magyarországi német közösséget szolgálja? 

– Egyre több társadalmi feladatot láttam el kulturális szinten, illetve a régiós szövetségnél is. 2019-ben, amikor lehetőségem nyílt rá, elvállaltam a helyi német nemzetiségi önkormányzat elnöke, 2023-ban az Északi Régióban a regionális iroda vezetője tisztséget. Ezekben a hivatalokban még többet tudtam tenni a nemzetiségi nyelv és kultúra fennmaradásáért. Rendkívül fontosnak tartom az információáramlás segítését olyan szinten is, hogy a kulturális csoportok megismerjék a rendelkezésre álló eszközöket, kereteket, és önállóan – például pályázatok által – tudjanak tenni a fennmaradásukért. 

Nyolcvan éve kezdődött a magyarországi németek elűzetése, amely szomorú történelmi eseményben Szigetszentmárton is érintett volt. 

– Tudomásunk szerint 41 családot, 546 személyt telepítettek ki 1946. május 21. és 23. között két, marhavagonokból álló szerelvénnyel, amelyen a következő felirat állt: „Egy batyuval jöttek, egy batyuval mennek.” A korabeli tanügyi iratokból látható, hogy a helyi népiskola 192 beírt tanulójának több mint a 42,7 százalékát, 82 6–14 éves korú gyermeket érintett az elűzetés. A nyolcvanadik emlékév kapcsán tartunk itt, Mártonban megemlékezést. Jelenleg a polgármesteri hivatalban egy tábla állít emléket a történéseknek. Van ezzel kapcsolatban egy saját projektem is. Nemrégiben a nemzetiségi önkormányzat megvásárolt egy faburkolatú, régi vagont. Hasonlót, mint amellyel kitelepítették az itteni svábokat. A vasúti kocsit felújítjuk, a belső terében egy kiállítást tervezünk berendezni korabeli fotókkal, személyes történetek megjelenítésével, vonatkozó tárgyakkal. Például a családom megőrizte azt a ládát, amibe belepakolhatták a holmijukat, és azzal együtt hagyták el az otthonukat. A kezdeményezéssel kapcsolatban, amit sokan fontosnak tartunk, érkezett kételkedő visszajelzés is, mondván, minek kell ezt erőltetni? 

Mit válaszolt rá? 

– Azt, hogy sosem feledkezhetünk meg az igazságról. Arról az igazságtalan igazságról, amit a háború utáni kormányok több mint hatvan évig nem mondtak ki. Ártatlanokat hurcoltak meg a származásuk miatt, megfosztva őket minden emberi méltóságuktól, a szabad élethez való joguktól. Azokat, akiket háromszáz éve azért telepítettek be, hogy felépítsék és benépesítsék a lerombolt, elnéptelenedett országot, többek között az ugyanilyen sorsra jutott Szigetszentmártont. Ezek az emberek háromszáz éve hozták magukkal a vagyonukat, szorgalmukat, szaktudásukat. Hazájukká vált Magyarország, otthonukká a település. Igen, emlékeznünk kell, mert nem engedhetjük, hogy még egyszer bekövetkezhessen ilyen igazságtalanság. Az igazságosak és az igazságtalanok is közülünk kerülnek ki, hiszen mi írjuk a történelmet. Az emlékév kapcsán zajlott egy országos konferencia „Nie wieder!” néven, ami azt jelenti: Soha többé! Mert ilyen soha többé nem történhet meg…