Sokat köszönhetek a szerencsének

E-mail-címében szerepel Rómeó neve, ebből gondolom, szerette volna eljátszani ezt a Shakespeare-szerepet… 

– Nem, nem. Az igaz, hogy engem elkerült a Rómeó és Júlia című darab, de ha lett volna lehetőségem játszani benne, akkor is inkább a hozzám közelebb álló Mercutio alakját személyesítettem volna meg szívesebben. Egyik kutyámat hívtam Rómeónak, nagyon szerettem, ezért került bele a neve az e-mail-címembe. 

Egyébként álmodozhat a színész szerepekről? 

– Persze, mindenkinek lehetnek szerepálmai. Amennyiben a kolléga egy társulat tagja, alkalmazkodnia kell a körülményekhez, a ráosztott szerepet akkor is el kell játszania, ha esetleg nem arra vágyott. Más a helyzet, ha a színészből igazgató lesz. Ebben az esetben vezetőként nem álmodozhat szerepekről, mert még megvalósítja. És ez velem a Radnóti Színházban meg is történt. Igaz, harmincéves direktorságom alatt mindössze kétszer fordult elő. A kedvemért vettük elő 1995-ben a Nem félünk a farkastól, 2008-ban pedig a Solness építőmester cí­­mű darabot. Előbbi nagy siker volt, utóbbi sajnos kevésbé. 

Melyik a jobb: a társulati tagság vagy a szabadúszás? 

– Egy közösséghez tartozni biztonságosabb, főleg, ha folyamatosan számítanak a színészre. Aki pedig nem szereti a kötöttséget, annak biztosan nehezebb. Hogy milyen ára van az efféle szabadságnak, azt Petőfi Sándor A farkasok dala című versének utolsó soraival jellemezném: „Fázunk és éhezünk / S átlőve oldalunk, / Részünk minden nyomor… / De szabadok vagyunk!” 

Volt rá példa a pályája során, hogy olyan szerepet kellett eljátszania, melyet nagyon nem szeretett? 

– Előfordult, hogy a rám osztott szerepet nem tartottam méltónak, vagy nem állt jól nekem, mert túl fiatal, netán túl öreg voltam hozzá. A mi pályánkon sok mindenhez kell alkalmazkodni, egyebek közt a színházhoz, a társulathoz, a rendezőhöz, hogy csak néhányat említsek. Mindezek tükrében a színésznek a tehetségét, a kreativitását, a fantáziáját kell hozzátennie a közös munkához. 

Hatalmas lendülettel indult a karrierje. Minek köszönheti? 

– Nagymértékben a szerencsének. Mi másnak nevezhetném, hogy 21 éves koromban éppen akkor találkoztam Szabó István rendezővel, amikor az első, Álmodozások kora című játékfilmjéhez keresett főszereplőt, s engem választott. Aztán később is sokat forgattunk együtt, például az Apa, a Szerelmesfilm, a Tűzoltó utca 25. vagy a Budapesti mesék című filmekben. Persze ahhoz is kell tehetség, hogy az ember felismerje azt a szerencsés pillanatot, amikor olyan szerepre hívják, amit el kell fogadni, mert megfelelő időben jött. 

Van kedvenc szerepe? 

– Említhetném a Szerelmesfilm Jancsiját, az hozta meg számomra a hírnevet. Színházban pedig mindig az aktuális munkám a favorit. A Radnótiban márciustól játsszuk Csehov Erdőszellem című drámáját – Magyarországon korábban A manó címen játszották –, amelyben Ilja Gyagyint, egy kedves öregurat alakítok, akit Don Quijotének neveznek. Lenyűgöz a karakter: mintha ismerném ezt a régimódi, sokat beszélő, okoskodó, kisszerű, ám mégis szerethető bácsi alakját. 

Mennyi a valóság és mennyi a játék egy ilyen figura megalkotásában? 

– Nézze, az ember mindig magából indul ki. Hogy én mit csinálnék, hogyan viselkednék az adott helyzetben. Természetesen nem vagyok ugyanolyan, mint az eljátszandó karakter, de tudom, milyen a jellemvonásainak egyike-másika. Sőt magamban is felfedezem némelyiket. Színházban a smink, a jelmez, a díszlet révén több minden kínálkozik az átalakulásra, a személyiség hangsúlyozására, amíg a filmművészetben jobbára a technikai lehetőségek a meghatározóak, például közeli képkivágásokkal egészen drámai hatások érhetők el. 

Belelát a közönség az alakításába? Felfedezi a privát Bálint Andrást a szerepben? 

– Attól függ, miben látnak. Persze a néző nevében nem tudok nyilatkozni. Azt viszont elmondhatom, hogy a színjátszás valódi átélés, igazságosság, őszinteség, hitelesség, személyesség nélkül nem érvényes. Aki csak eljátssza, úgy tesz, mintha a szerepében gonosz, vicces, szánalmas lenne, az engem nem tud lázba hozni, az csak valaminek az illusztrálása. Az a színész tud igazi élményt nyújtani, aki elhiteti a publikummal, hogy ő tényleg gonosz, vicces, szánalmas. 

Ha visszatekint a pályájára, elégedett? 

– Összességében igen. A filmekről már beszéltünk, hogy szerencsém volt. Ami pedig a színházat illeti, diploma után Pécsre kerültem, ahonnan négy év után szerződtem a Madách Színházba. Talán az itt töltött tíz év tölt el némi elégedetlenséggel. A Mafilm társulata tagjaként kipróbáltam a szabadúszást, majd harminc esztendőn át voltam a Radnóti Színház igazgatója, 2016-tól pedig beosztott színészként játszom ugyanitt. 

Miért nem érezte jól magát a Madáchban? 

– Mások kapták meg azokat a szerepeket, melyeket én is eljátszhattam volna. Nem gondolkodtak igazán bennem. Mindazonáltal Ibsen drámája, a Hedda Gabler emlékezetes marad számomra, Hedda férjét, Jörgen Tesman művészettörténészt játszottam benne. Atyai jó bará­tom­mal, Mensáros Lászlóval ketten adtuk elő Gyurkovics Tibor az Isten nem szerencsejátékos című kétszemélyes darabját, erre is szívesen emlékszem. Micsoda társulat volt! A nagy bölények, Mensároson kívül Gábor Miklós, Pécsi Sándor, Bessenyei Ferenc, Garas Dezső, Márkus László, Tolnay Klári, Psota Irén, Domján Edit és a kortársaim, köztük Haumann Péter, Huszti Péter, Balázsovits Lajos, Schütz Ila, Almási Éva… 

Mondja, hogy nem gondolkodtak önben. Mi kárpótolta? 

– Nem kellett kárpótolni, mindig az aktuális feladatra figyeltem, hiszen abban az időben rengeteg más munkám is volt. Sorra készültek a tv-játékok, rádióztam, szinkronizáltam. És hát a filmforgatások, itthon és külföldön. Nyugat-Németországban 1971-ben készült a Trotta című produkció, melyben főszerepét alakítottam. Ennek köszönhetően jártam a Cannes-i Filmfesztiválon és végigvonultam a piros szőnyegen. Ki ne hagyjam az irodalmi estjeimet, jártam az országot velük. 

Akartam is kérdezni… 

– Arany János, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Radnóti Miklós, Szerb Antal, Szép Ernő, Heltai Jenő, Márai Sándor műveiből állítottam össze személyes vallomásokat. Nem a kedvenc verseimet gyűjtöttem egybe, hanem azokat, amelyek előadásával magamról beszélhettem. Mondjuk úgy, a rám is jellemző sorokból szerkesztettem monodrámát, de felhasználtam leveleket, egyéb dokumentumokat is. Ez persze még nem múlt idő, hiszen a Radnótiban műsoron van a Kosztolányi- és a Szerb Antal-estem. És két futó darabban is láthat a közönség. 

Hogyan lehet ennyi verset fejben tartani? 

– Elárulok valamit: mindig csak az éppen aktuális költői műsorom verseit tudom. Tehát álmomból fel­riaszt­va nem kezdek el több száz verset mondani. Persze vannak soha el nem feledhető alapművek – Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós bizonyos költeményei –, amelyek még gimnazista koromban épültek be a sejtjeimbe. 

Milyen az érdeklődés manapság a versek iránt? 

– Gondolom, tudja a választ… Nagyon megváltozott a világ. Azok az idők elmúltak, amikor a televízióban főműsoridőben Csehov, Goethe, Brecht, Kafka, Németh László művei­nek adaptációi mentek. Volt olyan nyár, hogy az MTV-nek egymás után két Goethe-filmet forgattam, az egyiket Gábor Miklós, a másikat Deák Krisztina, a feleségem rendezte. 

Tíz éve köszönt el a Radnóti Színház éléről. Akkori interjúnkban megemlítette, hogy sajnálja otthagyni az irodájában lévő díványt, ahol délutánonként szunyókált egy kicsit. Azóta hol pihen? 

– Az praktikus szempontok miatt történt, ha sokáig voltam benn a színházban, nem mehettem haza napközben lefeküdni. Most pedig már Kovács Adél ül az igazgatói irodában, ott mégsem szunyókálhatok. Egyébként nincs is rá szükségem, mert kevesebbet játszom, általában heti két előadásom van. A teljes visszavonulás a halálom lenne. 

Vendégszerepel a Vígszínházban is… 

– A Víg Szalonban – ami egy felolvasószínház – Florian Zeller Mielőtt elrepül című darabját Halász Judittal ketten jegyezzük. Egy korunkbeli házaspárt alakítunk, én egy demens öregember vagyok. Jutkával 56 éve szerepeltem először a Szerelmes­film­ben, érdekes, hogy színpadon mostanáig nem hozott össze bennünket a sors. Nemrég egy reklámba is hívtak bennünket, ez is újdonság volt számunkra. Nagyon élveztük, mintha csak egy kisebb filmet forgattunk volna. 

Tavaly ősszel gyémántdiplomát kapott. Alkalom volt visszatekinteni az eddigi útjára? 

– Nem tudok mit kezdeni azzal, ha a múlt kerül szóba. Minden, ami megtörtént velem, vállalom. Alapvetően jó élményeim vannak. Azt pedig tudomásul veszem, hogy múlik az idő és ma mások a prioritások. Ami pedig a jövőt illeti, legfontosabb az egészség, és hogy örömömet leljem a munkában és a magánéletben.