Szükségünk van a reményre

Hatvanhat éve lépett be a ferences rendbe, de már gyermekként érte ferences hatás, hiszen Gyöngyös, ahol felnőtt, rendi központ volt akkoriban. Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre? 

– Valóban, Gyöngyös a negyvenes években fontos ferences központ volt. Itt hittudományi főiskola is működött hat ferences tanárral, a rendházhoz egy rendkívül gazdag könyvtár tartozott. Az első hatások engem akkor értek, amikor 7-8 éves koromban elkezdtem ministrálni. Nemcsak a papokkal, hanem a laikus testvérekkel is kapcsolatba kerültem. Egyszer például megesett, hogy a sekrestyés rettenetesen köhögött, és én szedtem neki egy szakajtó kamillát a torkára, ő cserébe adott egy könyvet Szent Ferenc életéről. Bár még olvasni sem tudtam, de valahogy a kis könyvtáram alapja lett, később pedig el is olvastam. Szintén nagy hatással volt rám egy történet, ami még a Rákóczi-szabadságharc idejére nyúlik vissza. A rendház belső kertjének a sarkában állt egy régi épület, amely akkoriban kórház volt. Az egyik kuruc vezért, Vak Bottyánt is a templomunk kriptájában temették el. 1708 körül pestisjárvány pusztított, és a betegeket a kertben levő kórházba hozták. Mindig egy ferences vállalta, hogy a bejáratnál őrködik, és ápolja a betegeket. Amikor elkapta a halálos betegséget, megkongatott egy kis harangot, és váltotta őt egy másik szerzetes. 28-an szolgáltak és haltak meg így! Már az én gyerekkorom idején két kispap a saját kezével épített a volt kórház mellé egy pici kápolnát, amelynek a falán ott olvasható az életüket áldozó atyák névsora. 

Itt élte át a kommunista hatalomátvétel idejét. Mi volt a legfélelmetesebb? 

– 1950-ben szétverték a mi rendünket is. Megrázó volt hallani, hogy Hatvanban az emberek körbevették a rendházat az ÁVO érkezésekor, azok összecsaptak a védelmezőkkel, állítólag valaki meg is halt, a szerzeteseket meg államellenes összeesküvés címén hosszú börtönre ítélték. Gyöngyösön is védték a rendházat a civilek, közülük többeket ezért Recskre internáltak, a papokat pedig néhány kivételtől eltekintve szélnek eresztették. Az épületeket, iskolákat egy tollvonással „államosították”, azaz elvették a rendtől. A püspöki kart azzal is zsarolták, hogyha nem törődik bele, a szerzeteseket a szovjet munkatáborba hurcolják. 

Az esztergomi ferences gimnázium azon kevés egyházi iskola közé tartozott, amelynek a működését az állam megengedte. Pál atya is itt tanult. Mit kapott, ami a szerzetesi életre vezette? 

– 1956-ban kerültem Esztergomba, ahol a légkör nagyon testvéries volt. A kollégiumi diákok – a zömünk az volt – és a tanárok közel éltek egymáshoz, a ferencesek élete nyitott könyv volt a számunkra. Könnyen megismerhettem a stílusukat, a személyiségüket. Többen közülük abban az évben szabadultak amnesztiával, persze rehabilitáció nélkül. Amikor 1960-ban érettségiztem, természetes volt, hogy ferences leszek: ebben nőttem fel, csupa pozitív hatás ért a részükről. Az iskolaév végén „csak” átköltöztem az egyik folyosóról a másikra… 

Később már szerzetes atyaként ide, Esztergomba tért vissza tanítani, majd igazgató is lett. Az édesapja is iskolaigazgató volt Gyöngyösön. Milyen érzés volt ez? Mit vitt tovább édesapja örökségéből? 

– 1967-ben felszenteltek, majd rögtön felvételiztem az egyetem matematika–fizika szakára. Miután ezt elvégeztem, rögtön Esztergomba mentem vissza tanítani. Édesapám Bácskából jött át Trianon után, és Gyöngyösön egy egyházi szakmunkásképző iskola igazgatója lett. De az ő élete sem volt zökkenőmentes. Az 1933-as gazdasági válság idejében már tanár volt, de nem mindig kapott fizetést. Amikor megházasodott, édesanyámmal együtt zarándokoltak el Máriabesnyőre, a búcsújáró helyre. Ez volt a nászútjuk. Az államosítás idején persze azonnal kirúgták az iskolából, onnantól kisegítő kántorként szolgált, sőt, fizikai munkát is kellett vállalnia. Talán ezt az áldozatos életét vittem magammal, amikor tanár és igazgató lettem. 

2013-ban vetítették A tartótiszt című dokumentumfilmet, amely önről is szól, arról, hogyan figyelte az állami hatóság. Itt esik szó arról, hogy 1985-ben jelenése volt az akkori bíborosnál, Lékai Lászlónál, mert a jelentés szerint a diákjai kifütyülték a munkásőröket. Ilyen gerinces légkör volt az iskolájában? 

– Valóban, a diákokat nem lehetett visszafogni, ők ki merték nyilvánítani a véleményüket. De a bíborostól én kértem kihallgatást, ugyanis az egyik diákunkat be akarták szervezni. Valami fegyelmi ügy volt a rovásán, és a rendőrök elfogták, kikérdezték a munkásőrök kifütyüléséről is. A kihallgató tiszt rá akarta venni a kiskorú diákot, hogy nem szólnak sem az iskolának, sem a szüleinek, de cserébe rendszeresen találkozni kell velük, hogy titokban jelentsen. Amikor hírül vettük a diákunk meghurcolását, akkor fordultam a bíboroshoz, hogy segítsen. Az Állami Egyházügyi Hivatalban (ÁEH) el tudta intézni, hogy a diákunk mentesüljön. Igaz, hogy engem az ÁEH-ba megidéztek. A szememre vetették, hogy milyen botrányosan viselkednek a ferences diákok, például a párkányi búcsúban is állítólag levizelték az ottani Lenin-szobrot, ami biológiailag lehetetlenség volt. De a hasonló támadások iskolánk ellen megszűntek. 

Az említett filmben találkozhatott azzal a tartótiszttel, aki önről is feljelentést gyűjtött. Nem lepődött meg, amikor megkeresték ez ügyben? 

– Csodálkoztam, hogy személyesen eljött. Azon is, hogy feltételeztem: bocsánatot fog kérni, de nem tette. Azt láttam rajta, hogy „szakembernek” tartja magát, akit kirúgtak, de ha megbíznák a rendszerváltás után, ma is azt csinálná, amit korábban a másik oldalon. Nem volt bűntudata, de én megbocsátottam neki így is. 

Az esztergomi évek után több állomáshelyen szolgált, például Kárpátalján. Most, hogy a kegyetlen háború ott pusztít, hogyan emlékszik vissza arra a két évre? 

– Öt tiszaháti faluban szolgáltam, a kommunista idők már a végét járták, de hatalmas volt az elnyomás: azért, mert magyarok voltak, azért, mert hívők. A hatóságok a gyerekeket még ministrálni sem engedték a templomban! Később, a szovjet hatalom szétesésekor sem történt pozitív változás: az ukránok sorsára hagyták ezt a szegény vidéket, a magyar nemzetiséget. 

Most a Hit Pajzsa díjat kapta meg. Amikor itt, a Ferenciek terén tüntettek a liberális szélsőségesek, önnek valóban pajzsnak kellett lennie, hogy megvédje a templomot és a harangszót. Nem félt? 

– Nem, nem féltem! Én korábban javasoltam a templomigazgató atyának, hogy húzzuk meg mind a négy harangot, mert ez a ribillió méltatlan ehhez a helyhez. Egy rendtársam tréfálkozott, hogy mások ötven évig kaparnak, hogy celebek legyenek, nekem néhány perc alatt sikerült, amikor a szolid, szokásosnak minősíthető harangszó idején kiléptem az ajtónk elé. 

Jelképesnek érzem, hogy a ferences templom és a rendház itt áll a jórészt liberális, multikulturális főváros szívében. Mit lehet tenni, hogy a mai, gyökértelen nagyvárosi ember újra a hit felé forduljon? 

– Mi ezt tesszük: mindenki számára nyitva van a templom. Folyamatosan gyóntatunk, meghallgatjuk a hozzánk betérőket. Hétköznap nyolc szentmisét mutatunk be, vasárnap tízet, sőt, most az itt dolgozó filippínóknak is tartunk az anyanyelvükön szentmisét, tele van velük a templom, és mind fiatalok! 

Ebben az évben van Assisi Szent Ferenc halálának 800. évfordulója. Mi lehet az az ő személyiségéből, tulajdonságaiból, ami nekünk, a mai embernek szól? 

– Ahogy Szent Ferenc a karácsonyt nekünk az intuíció­jával bemutatta, az nagyon emberi. Mert számára a karácsony arról szól, hogy Jézus megszületik, méghozzá emberként születik meg, és ez isteni személyét közel hozza az esendő emberi lényhez. Nem véletlen, hogy az első betlehem felállítása az ő nevéhez fűződik, mert ezzel is ezt a közelséget akarta hangsúlyozni: Jézus itt van velünk, mert Isten szeretete benne kiáradt. Erre az érzésre, bizalomra, reményre a ma emberének is nagy szüksége van. 

Mit jelent a néhány napja átvett Hit Pajzsa kitüntetés önnek? 

– Én erre magam nem vagyok méltó. Az édesapámra gondolok, aki hitben felnevelt az öt testvéremmel együtt, a tizenegy, börtönben szenvedő paptársamra gondolok, akikkel együtt éltem, ők neveltek, később velük tanítottam, a sok-sok üldözést szenvedő ferences rendtársamra gondolok, az ő nevükben, őket képviselve vettem át ezt a díjat.