Csökkentettem a sebességemet

Nyugodt vagy mozgalmas időszakot él mostanában? 

– Ez nagyon változó. Hogy milyen tempóban változik, az attól függ, mennyi feladatom van. Koromat figyelembe véve a feladat kevesebb, de hol nagy a hajtás, hol hosszabb a csend. De ezt őszintén szólva nem is bánom. 

Tudatos döntés is van benne? 

– Ezt a sors szépen elrendezi. Szép lassan megváltozik az ember élete, a hivatásában és a magánéletében egyaránt. Kevesebb szerepet írnak az én korosztályomra, kirepül a családi fészekből a gyerek, az unokára helyeződik a fókusz, megfogyatkozik a rokonság, a baráti kör. Ennek következtében pedig elmúlik a megszokott nyüzsgés, aminek helyébe egyre többször lép be a szabad idő, aminek régen igencsak híján voltam. Most végre több idő jut magamra. 

Nem mindenki gondolkodik így, vannak, akik a végletekig ragaszkodnak ahhoz, hogy középpontban maradjanak. Tudni kell vissza­lépni? 

– Nagyon jól mondja! Talán kicsit visszatetsző, ha valaki az élete végéig görcsösen akarja bizonyítani, hogy még mindig a régi ambíciói szerint képes teljesíteni, de ez is érthető, és van, aki képes is rá. Nem vagyunk egyformák. Nekem abban van szerencsém, hogy azokat a szerepeket, amelyek manapság megtalálnak, köszönettel elfogadom és nagy-nagy örömmel eljátszom. Amikor pedig nincs színészi munkám, jólesik pihenni vagy olyasmivel foglalkozni, ami eddig kimaradt. 

Sikeres pályával a háta mögött ezt könnyebb így felfogni? 

– Igen, de ez is kétélű dolog. Aki hozzászokott a sikerhez, az állandó körforgáshoz, az nehezebben tud leállni. Akinek meg kevesebb babér adatott meg, az közben esetleg más tevékenységbe is belefogott, és így magától értetődőbb számára az elengedés. Azt azért hadd tegyem hozzá: az elengedés megtanulása nem könnyű, sőt sokszor kínkeserves folyamat, legyen az a magánélettel vagy a hivatással összefüggésben. 

Hétköznapjaiban gondol a színházra? Színésznőként éli az életét? 

– Aki fél évszázadot eltöltött ezen a pályán olyan intenzitással, mint én, az mindig gondol a színházra és örökké színésznő marad, akkor is, ha már nem lép színpadra. Most a civil életemre több idő jut, de változatlanul szeretek játszani is. Hajdanán havi 25-30 előadásom volt, délelőttönként próbáltam, délután pedig rohantam a televízióba, rádióba, szinkronba – meg sem álltam egész nap. Most mások a prioritások, főleg a családom, a napi teendőim kötnek le. Úgy megy el egy napom, hogy észre sem veszem. Csökkentettem a sebességemet, és magától is csökken. Egyrészt természetesen nem megy úgy, mint régen, másrészt pedig nem is biztos, hogy az a tempó volt a megfelelő. Közben változott a világ, 50 év alatt 200 évnyit. 

Kíváncsi vagyok rá, mennyire tartja fontosnak a játékot a magánéletben. Szokott viccelődni? Vidám alaptermészetű? 

– Ezt azok tudnák megmondani, akik kívülről látnak. Én csak azt remélem, az évek során a „lényegem” nem nagyon változott, és sikerült önazonosnak maradnom. Soha nem mentem bele olyasmibe, ami túl megy a jó ízlés határain. Szeretném sokáig megtartani az érdeklődésemet és a derűmet. 

Az idő múlásával bölcsebbé válik az ember? 

– Talán. Sokkal megfontoltabb vagyok én is. Amikor például sétálni indulok, előre felmérem, melyik útvonal lesz megfelelőbb, a hosszabb vagy a rövidebb. Tudniillik a visszautat is ugyanazzal a lábbal kell megtenni. Ha aznap nem érzem magam annyira fittnek, akkor nem megyek el olyan messzire, hogy ne tudjak visszajönni. Az erdő közepén mégsem hívhatnék taxit, hogy fuvarozzon haza. 

Olvastam valahol, hogy önre minden tekintetben jellemző a magától értetődő profizmus. Hogyan tudta ezt elérni? 

– Úgy, hogy komolyan vettem magamat, meg azt is, amit csináltam. Igyekeztem mindig kondícióban tartani az agyamat és a fizikumomat, hogy ha jön egy feladat, akkor azt a „magától értetődő profizmussal” tudjam megoldani. Egyébként ezen a pályán semmi sem kézenfekvő, minden szerepre sokat kell készülni, próbálni, majd a szövegtudás frissen tartása is elengedhetetlen. Másként nem megy! Ez nem olyan, mint a biciklizés, amit nem lehet elfelejteni. Folyamatos gyakorlás nélkül igenis ki lehet esni a mi szakmánkból, és megkophat a profizmus. Mindmáig készülök az előadásaimra, soha nem tudnék rutinból játszani. Végiggondolom a darabot, áttekintem a tennivalóimat, elmondom a szerepemet. 

Nem is annyira ösztönös mesterség ez? 

– Előfordul, hogy születnek ösztönös zsenik, van úgy, hogy ez egy életre elég. Az az optimális, ha működik az ösztön és a tudatosság együtt. Sokan azt hiszik, nekünk csak ki kell menni a színpadra és megy minden, mint a karikacsapás. Esetleg még hozzáteszik: elég, ha „vicceskedik” egy kicsit. Én úgy gondolom, a színjátszás nem erről szól. Sőt! Bármennyire is összezavarodtak az értékrendek, a hosszú távú fennmaradáshoz egyre többet és jobbat kell produkálni. Pillanatnyi sikereket lehet elérni kellő képesség, odafigyelés, tanulás nélkül is, de az ilyesféle tündöklés csak ideig-óráig tart, aztán kikerülnek az érdeklődés homlokteréből és mennek a süllyesztőbe. Ami engem illet, 54 éve vagyok a pályán, és ezt annak köszönhetem, hogy ha teljesítenem kellett, akkor éjjel-nappal készenlétben álltam, és tudatosan, szorgalmasan készültem az adott feladatra. Nem volt könnyű, de megérte. 

Nevezhetjük küzdelmes útnak? 

– Igen, az volt, de olyat csináltam, amit szerettem, így nem a küzdelem, hanem az öröm dominált. Valahol mindig tudtam, hogy ezt a pályát nem adják ingyen. Attól kezdve, hogy bekerültem a Színművészetire, mindent komolyan vettem. Hittem abban, csak így lehet értékes és időtálló eredményt létrehozni. Amikor tanítottam, akkor is erre ösztönöztem a növendékeimet, és játékmesterként sem teszek másként. Minden részletnek tökéletesnek kell lennie, hogy ne zilálódjon szét az előadás rendje. 

Tehát a magától értetődő pro­fiz­mus mellett a maximalizmus is jellemző önre… 

– Számomra mi sem természetesebb. Egyszer írtak is rólam egy újságcikket Maximalissima címmel. 

Kritikusai pedig a legérzékenyebb művészek közé sorolták… 

– Egy színész az érzékenységéből merítkezik. Nekem nem az agyag, a festék, a hangjegy vagy a betű a kifejezési eszközöm, hanem az idegrendszerem, az agyam, a testem, a lelkem. Aki nem érzékeny, válasszon más pályát. 

Tudna példát mondani arra, melyik szerep hívta ki önből a legmélyebb érzéseket? 

– Szinte mindegyik, de volt több is, ami minden szinten komoly erőpróbát jelentett. A soproni Petőfi Színházban és a Turay Ida Színházban alakítottam olyan karaktereket, melyekért nagyon keményen megküzdöttem. Leginkább azért, mert egészen más vagyok, vagy másnak láttam magam, mint a megírt szerep, így hát előbb magamat kellett átalakítanom, hogy összesimuljon a személyiségem a figurára jellemző jellemvonásokkal. Említhetném a Száll a kakukk fészkére Ratched nővérét, a Nem félünk a farkastól Martháját, vagy Camus Félreértés című drámáját, melyben egy gyilkos lányt alakítottam. Hozott anyagból egyiket sem tudtam volna megformálni, és meg kellett értenem, hogy az adott szituációkban miért úgy viselkedik, a cselekedetének mi lehet a mozgatórugója, és azonosulni vele. 

A Madách Színház musicaljében, a Macskákban könnyebb dolga volt? 

– Az egy másik történet. Bomba­lu­rina és Grizabella nem kívánt ilyen mértékű mélyre hatolást és pokolra szállást. Az másként volt nehéz. Esetükben a testemet, a mozgásomat, a hangomat kellett a legmegfelelőbb formában kölcsönöznöm nekik. 

Ha már a Madách került szóba, meg kell említenem, hogy amikor a prózai színház zenéssé változtatása idején sok nagy színész elhagyta a színházat, ön ott maradt. Miért? 

– Nézze, én mindig hűséges ember voltam. Talán túlságosan is az. 1972-ben odaszerződtem, kvázi esküt tettem a színháznak és magamnak, annyira szerettem ott lenni, hogy fel sem merült bennem a távozás. Eleinte egyaránt játszottam prózai és zenés darabokban. Aztán elmaradtak a prózák, és a Turay Ida Színházban találtak meg remek szerepek, miközben maradtam a Madáchban is, ahol tanítottam a musicalstúdióban, majd játékmesterként is kipróbálhattam magam, jelenleg egy darabban játszom is. Ha valami rés támadt, mindig jött egy új kihívás, ezért soha nem volt hiányérzetem. 

Elégedett a pályájával? 

– A szándékom mindig tisztességes volt. Adni akartam az embereknek és kiteljesedni abban, amit a legjobban szeretek. Írtam két könyvet (Arány és erény; Az egyik jön, a másik megy) is, növendékeim többsége a pályán van, rendeztem kilenc darabot. Amit színészként tettem, annak minden pillanatát mámoros örömmel éltem meg. Ami pedig kimaradt… azt majd talán a következő életemben valóra váltom.