Országvédő hősök

A mohácsi csata – Ami a csatatéren történt címmel jelent meg a napokban új könyve. Miért írta meg? 

– Elsődleges kutatási területem a francia forradalom és a napóleoni háborúk korszakának története. Viszont nagyon sokáig török korosnak készültem, a kora újkori egyetemes doktori programban vettem részt. A mohácsi csata gyerekkorom óta érdekel. Miután mintegy húsz évvel ezelőtt a kezembe vettem B. Szabó János mohácsi csatáról írt kitűnő könyvét, elgondolkoztam azon, hogy az általa nyitva hagyott kérdésekre lehet-e választ adni. Amikor úgy döntöttem, hogy összegzem az eddigi eredményeket, akkor B. Szabó János eredményeiből indultam ki.

Az összegzés mellett új eredmények leírására is törekedett Moháccsal kapcsolatban? 

– Az 500. évforduló olyan pénzügyi lehetőséget nyitott meg a kutatásokban, amelyekre máskor nincs lehetőség. Moháccsal kapcsolatban időben elkezdődött a gondolkodás, megfelelő mennyiségű pénzügyi forrást biztosítottak arra, hogy a csatatéren tudományos vizsgálatok kezdődjenek. Alapvető fontosságúak voltak a régészeti kutatások, és itt nem csak az ásatásokra kell gondolnunk. A konfliktusrégészet keretében a fegyveres összecsapás régészeti lenyomatait is megnézték Bertók Gábor vezetésével. Széles módszertannal kutattak, ásatások mellett fémkeresős és úgynevezett roncsolásmentes vizsgálatokkal is. Hatalmas mennyiségű leletanyagot hoztak a felszínre, és olyan régészeti megfigyeléseket is végeztek, amelyekhez más tudományágak is tudtak kapcsolódni. Így meghatározták a csata pontos helyét. Kiemelten fontos kérdés a fegyver és a lőszer mennyisége. A csatatéren a harcolók összesen mintegy 12 ezer puskát, valamint kisebb és nagyobb ágyúkat használtak. A lövedékek helyét a régészek pontosan meghatározták, így kiderült, hogy honnan hová lőttek a fegyverekből. Továbbá a tervásatások keretében a tömegsírok közül kettőt tártak fel. Kiderült, hogy ezekbe többségében nem a csatában elesetteket temették, hanem az oszmánok által a csata utáni második napon kivégzett foglyokat. Ezt Pálfi György antropológus vezetésével derítették ki, nemzetközileg is elismerésre méltó módon. Emellett a majsi templomot is feltárták, és megtalálták annak a középkori templomnak a maradványait, amelyet Brodarics kancellár korabeli leírásából ismerünk. Továbbá nagyon fontosak a fegyvertörténeti, valamint a művészettörténeti vizsgálatok is. 

És a történettudománynak is vannak eredményei. 

– Természetesen. A történész főként írásos forrásokkal dolgozik. Alapvető új írásos dokumentum nem bukkant fel, de a meglévő és ismert források átértékelése, újraértelmezése fontos eredményeket hozott. Néhány területen nekem is sikerült továbblépnem. Például észrevettem, hogy ha Brodarics István adatait összevetem más forrásokkal és a régészeti eredményekkel, akkor egészen pontosan rekonstruálható a magyar harcrend elhelyezkedése. Emellett felfigyeltem egy fordítási pontatlanságra Burgio pápai követ levelében, amelynek köszönhetően meghatározhatóvá vált a magyar hadsereg létszáma. A könyvemben részletesen bemutatom a magyar és az oszmán hadsereget. Igyekeztem egységes rendszerbe foglalni a csatáról eddig más helyen leírtakat, az oszmán sereg ilyen részletes ismertetése pedig most jelent meg először magyar nyelven. Persze azt nem jelenthetem ki, hogy már nem lehet tovább kutatni a témát, hiszen amit én leírok, az az általam legvalószínűbbnek vélt verzió a mai ismereteink alapján. 

A könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy vannak olyan tévhitek, toposzok Moháccsal kapcsolatban, amelyek még ma is velünk vannak. Melyek ezek? 

– A legelterjedtebb a magyar hadsereg létszámára vonatkozik. Szokták azzal vádolni a magyar nemeseket, hogy nem vettek részt a az ország védelmében, mert széthúzás volt közöttük. Ez nem igaz. Aki tehette, ott volt a csatában. Olyan is előfordult, hogy az egyik nemes betegsége miatt a lovára sem tudott felülni. Megvizsgálták az ügyét, és pecsétes papírt kapott arról, hogy valóban beteg, és nem kell mennie harcolni. Nincsenek pontos adataink a létszámról, de körülbelül 10 ezer nemesi család lehetett akkor az országban. Tévhit az is, hogy a Dózsa-parasztfelkelés után lefegyverezték a parasztságot, így ők nem tudtak harcolni. Valójában a parasztságnál továbbra is volt fegyver, de ezek a parasztok katonai értelemben értéktelenek voltak, csak várakban tudtak kiegészítő tevékenységet végezni. A mohácsi síkon a lehető legnagyobb haderő harcolt, 25-30 ezer emberrel. Továbbá az a toposz is elterjedt, hogy Szapolyai János erdélyi vajda szándékosan lemaradt a csatáról, azért, hogy haljon meg a király, és ő lehessen az uralkodó. A Magyar Királyság egyik zászlósuraként nem tehette volna meg, hogy ne harcoljon. Sietett, de nem gyűlt még egybe a serege, a szász városokat például sürgette a katonák kiállítására. Szapolyait a testvére helyettesítette a csatában. A magyar seregben, amelyben külföldi katonák is küzdöttek, a 10 ezer gyalogosból 8 ezren lőfegyverrel rendelkeztek. 

Mekkora volt az oszmán túlerő? 

– A szultáni udvari hadsereg 14-15 ezer katonával rendelkezett. A tartományi hadakból 45 ezer főnyi sereg érkezhetett, jellemzően íjász könnyűlovasokból állt. Voltak még további irreguláris katonák, lovasok és gyalogosok. Összességében 70 ezer fő körüli lehetett az oszmán haderő létszáma, tehát több mint kétszeres túlerővel szállt szembe a magyar sereg. Ibrahim nagyvezér 4000 puskás janicsárral vonult, más oszmán csapatokban nem voltak puskások. A teljes oszmán haderő legalább 150 ezer főt tett ki, ennek tehát alig fele érkezett Mohácshoz. A csata utolsó mozzanatában néhány magyar lovas katona áttörte a szultán janicsárjait, és megközelítették Szulejmánt – ezt a hatalmas teljesítményt azért tudták elérni, mert a szultán janicsárjai között nem voltak puskás janicsárok. 

Milyen helyzetben volt 1526-ban a Magyar Királyság? 

– Európai erős középhatalom volt, korszerű hadsereggel rendelkezett. A Magyar Királyság az Oszmán Birodalom szomszédságában évszázadokig védelmezte az európai kereszténységet. Nyugati államok számára megdönthetetlen hatalommal rendelkezett a magyar király. Luxemburgi Zsigmond, Habsburg Albert és a Jagellók egyaránt Budán tartották a székhelyüket, mert a Magyar Királyság volt a legtekintélyesebb ország akkoriban Közép-Európában. Az Oszmán Birodalomnak akkora ereje volt, hogy nem akadt olyan keresztény európai uralkodó, aki egymaga ki tudott volna állítani velük szemben összemérhető erőt. A mohácsi csatában több nyugat-európai ország is segítette a magyar királyt, de a támogatás későn érkezett meg. 

Milyen következményei lettek a mohácsi csatának? 

– A Magyar Királyság vezető hatalomként elvesztette a védekezési képességét. 1526 után már nem tudott ellenállni az oszmán hódításnak. Az ország nem szűnt meg, legitim módon megválasztott magyar királyok foglalták el a trónt. Keveset beszélünk arról a fontos következményről, hogy a királyaink, akik perszonálunióban más ország uralkodói is voltak, már nem Budára helyezték a székhelyüket, mint korábban. Buda katonailag védhetetlen vár volt az oszmánok ellen a mohácsi csata után, Bécs pedig nagy előnyt szerzett demográfiai, földrajzi és gazdasági szempontból egyaránt. 

A könyvében fontos következményként említi Trianont is. Hogyan kell ezt értelmeznünk? 

– Csak Mohács évében a Magyar Királyság elveszítette a lakosságának 4-5 százalékát. Ez nem úgy történt, hogy a királyság minden huszadik lakója meghalt, hanem területileg koncentráltan a Duna mentére és a Duna–Tisza közére vonatkozik ez az adat. Tehát hatalmas mértékű népességpusztulás volt már akkor ezen az alapvetően magyar etnikumú területen. Nem véletlen, hogy a délszlávok és a románok észak felé, a szlovákok és a ruszinok dél felé húzódtak, mert ők pótolták az elveszett magyar lakosságot. A nemzetiségi összetétel megváltozása innen eredeztethető. Az oszmán hódítás okozta azt, hogy a 18. század végétől megkezdődtek a nemzetiségi mozgalmak Magyarországon. A mohácsi csata tehát nagy jelentőségű esemény volt, mert akkor változott meg a korábbi büszke, önálló, erős állam, és ez meghatározza az ország jelenét is. 

Hogyan tekintsünk a mohácsi csatamezőn harcoló magyarokra? 

– Én hősökként tekintek rájuk, akik az országuk védelméért áldozták az életüket, egy olyan harcban, amelyről szívük mélyén ők is tudták, hogy csak kis eséllyel tudnak győzni, de minden erejüket összeszedték és megpróbálták. Amikor feltehetően Tomori Pál érsek már azt javasolta II. Lajosnak, hogy meneküljön, a király azt mondta, hogy nem, a csatatéren marad. Ő is mindent megtett Magyarország védelméért. A Mohácsnál harcolók tehát olyan országvédő hősök voltak, akik a lehető legnagyobb tiszteletet érdemlik az utókortól.