Horgászok tudósa és a tudóshorgász

Szeret horgászni? 

– Nem, egyáltalán nem horgászom, és a halakhoz sem értek különösebben. Azt viszont tudom, hogy a horgászok jól ismerik a környezetet, ezért olyan ökológiai tudás birtokában vannak, amelyet interjúk, kérdőívek segítségével felmérhetünk és hasznosíthatunk. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában ennek a jelentőségét jóval korábban felismerték. Itthon még újszerűnek számít. 

Hogyan fogadják a pecások a tudóst a stég mellett? 

– Elsőre általában megilletődnek. Szinte reflexszerűen úgy viselkednek, mintha újra az iskolapadban ülnének, és a „professzor” vizsgáztatná őket. Utána azért szerencsére többnyire feloldódnak. Pedig előszörre sem kellene megilletődniük, bizonyos értelemben sokkal nagyobb tapasztalatuk van a terepen, mint nekem. Évente akár több száz napot töltenek a vízparton, és nagyon jól ismerik a saját horgászvizeiket. Közben rengeteg élőlényt is megfigyelnek, megismernek. Száz horgászból – szerintem – 60-70 biztosan látott már vidrát. Ezzel szemben én ökológusként sohasem láttam még egyet sem a természetes környezetében. 

Tisztában vannak a horgászok a tudásuk értékével, jelentőségével? 

– Nem feltétlenül. Vannak, akik szkeptikusak a kutatásokkal szemben, és nem könnyű elképzelniük, hogyan válhat tudományosan értékessé az, amit ők elsősorban kedvtelésből csinálnak. Pedig ez a tudás nem tankönyvekből vagy a horgászvizsgán sajátítható el, hanem hosszú idő alatt, a terepen gyűlik össze. Minél többet jár valaki ugyanarra a vízre, annál jobban megismeri annak sajátosságait, és annál inkább észreveszi a változásokat is. Éppen ezért fontos volna, hogy ezt a tapasztalati tudást a jövőben átfogóbb kutatási módszerekkel is vizsgáljuk. 

Milyen lehetőségek vannak erre? 

– Egyrészt nagyon kíváncsi lennék arra, hogy a horgásztársadalom milyen problémákat érzékel a vizeknél és min változtatnának. Mivel széles társadalmi csoportról van szó, a meglátásaikat összeegyeztetve más érdekelt felekkel, egy ilyen kutatás hozzájárulna, hogy a különböző vízfelhasználók ne egymás mellett, hanem egymással párbeszédben gondolkodjanak. Egy másik kutatási irány, ami mostanában foglalkoztat, az úgynevezett változó alapvonal (shifting baseline) szindrómára vonatkozna. Az idő előrehaladtával minden generációnak más a kiindulópontja, amely alapján megítéli egy élőhely állapotát. Ha egy adott víz kapcsán harminc-negyven évre visszamenőleg összehasonlítjuk a régóta oda járó, idősebb horgászok tapasztalatait a fiatalabbak megfigyeléseivel, kiderülhet: mást tekintenek normálisnak a biodiverzitás szempontjából. Ami nekünk ma megszokott, az a nagyszüleink számára már egy jóval szegényebb, kevésbé változatos élőhelyet jelent. A Velencei-tó egyik emblematikus példája lehet ennek. 

Az apadó vizek, a kiszáradó tavak a klímaváltozás egyértelmű jelei, akárcsak az őshonos fajok eltűnése és az idegenhonos fajok megjelenése. Erről is vannak visszajelzések a kutatások révén? 

– Ilyen átfogó felmérésünk – idő- és forráshiány miatt – egyelőre nincs. Csak az idegenhonos növények ismeretét vizsgáltuk két termálvíznél – a hévízi kifolyónál és a tatai Fényes- forrásnál –, illetve két nagyobb tavunknál, a Balatonnál és a Velencei-tónál. Az eredmények alapján a termálvizeknél horgászók jobban ismerik a néha invázióra is hajlamos idegenhonos növényeket. Ez bizonyos értelemben nem meglepő, hiszen például a hévízi kifolyónál legalább 10-15 olyan növény van az elevenszülő vízipáfránytól az óriás csavarhínárig, amelyek korábban ezen az égövön csak akváriumokban éltek. 

Milyen szerepe lehet a vízpart rendszeres látogatóinak a vizek állapotának felmérésében? 

Nagyon sokféle, mert gyorsan érzékelik a változást. Például időben észreveszik a vízben az algavirágzást, az oxigénhiányt, a feliszapolódást vagy egy idegenhonos állatfaj megjelenését. Éppen ezért több kutatótársammal együtt „zöld őrszemekként” tekintünk rájuk. Szerintem a horgászokkal kapcsolatos sztereotípiák idejétmúltak. Ma már egészen más a hozzáállásuk, mint amit az a leegyszerűsítő kép sugall, amely szerint csak leülnek a partra, isznak, szemetelnek, majd hazamennek. Sokuknak valódi kapcsolata és felelősségérzete van a víz, valamint az élőlények iránt. 

Ennek némileg ellentmond az a legutóbbi kutatás, miszerint az elhagyott horgászzsinórok és horgok számos állatfaj sérülését, pusztulását okozzák. 

– Negyven év adatait elemezve kétszáz dokumentált esetet találtunk, amikor egy állat elveszített vagy beszakadt zsinórba, horogba akadt. Ez nem azt jelenti, hogy ennyi eset történt, hanem hogy ennyiről maradt nyilvánosan hozzáférhető feljegyzés. Mintegy hatvan-hetven állatfaj vagy más élőlénycsoport érintettségét találtuk meg. Leggyakrabban nagyobb testű madarak – például bütykös hattyúk és szürke gémek – kerültek elő a feljegyzésekben, de énekesmadarak, baglyok és teknősök esetét is dokumentálták. A vizsgált esetek mintegy húsz százalékában pusztult el az állat. Vagyis viszonylag kevés ilyen eset lehet, és hazánkban nem beszélhetünk természetvédelmi vészhelyzetről, egyelőre csak természetvédelmi kockázatról. Ráadásul nem szándékos károkozásról van szó. Ennek ellenére most a horgászok kerültek célkeresztbe, miközben az ipar, a mezőgazdaság, a vegyszerek, a mikroműanyagok és az egyéb szennyezések nyilván összességében sokkal több állat pusztulásához vezetnek. Mindenesetre a vita újabb kutatási ötletet adott. 

Megosztja az olvasókkal? 

– Azt akarjuk megvizsgálni, hogy hány bajba jutott állatot mentettek meg a horgászok. Hiszen gyakran éppen ők találkoznak olyan élőlényekkel, amelyek – egyebek közt – uszadékfa közé szorultak, sekély vízben rekedtek. Ezerféle ilyen történet lehet halakról, hüllőkről, madarakról, emlősökről. 

A beszakadt felszerelések által okozott problémára milyen megoldási lehetőségek vannak? 

– Léteznek már lebomló anyagból készülő horgászfelszerelések, de ezek egyelőre drágábbak és nem is készülnek akkora mennyiségben. A váltáshoz vagy tudatos vásárlói döntésekre, vagy erősebb szabályozásra lenne szükség. Az ideális az volna, ha a kettő találkozna: a horgászok igénye és a környezetvédelmi előírások ugyanabba az irányba vinnék a piacot. Hasonló kérdés az etetőanyagok használata is. Szükség volna egyes összetevők és a kijuttatható mennyiségek korlátozására, elsősorban a természetes vizeken, de esetleg a horgásztavakon is. 

Vizsgálták már, hogy mennyi etetőanyag kerül a vizekbe? 

– Volt egy felmérésünk, a 415 horgász válaszát most elemezzük. Az előzetes eredményeink szerint a megkérdezett horgászok saját becsléseik szerint átlagban minimum 1,82, maximum pedig 2,64 kilogramm etetőanyagot használnak egy-egy horgászat alkalmával. A publikáció elkészítését idénre tervezzük, ebben szó lesz még ezenkívül a használt etetőanyagok típusáról, előállítási módjairól, a megkérdezett horgászok benyomásairól azt illetően, hogy elfogy-e az összes bedobott etetőanyag, illetve hogy véleményük szerint az etetőanyagok hosszú távon milyen hatással vannak a horgászvizek egészségére. 

Tudható, mi történik a vízbe kerülő etetőanyaggal? Gondolom, más vízi élőlények is esznek belőle. 

– Igen, a rákok, csigák, egyéb élőlények valószínűleg örülnek a pluszkalóriáknak, de a teljes mennyiséget nem feltétlenül eszik meg. A megmaradó etetőanyag egy része lesüllyed és lebomlik, más részéből pedig tápanyagok – elsősorban nitrogén és foszfor – kerülnek a vízbe. Ezek nem tűnnek el: hozzájárulhatnak az algák és más elsődleges termelők növekedéséhez, míg a szerves anyag lebontása oxigént fogyaszt. A nagy mennyiségű etetőanyag ezért helyenként oxigénhiányt, ezzel végső soron a vízminőség romlását idézheti elő. A válaszok alapján úgy tűnik, a horgászok kétharmada ezzel tisztában van. Ez mindenképpen jó eredmény. 

Lehetnek-e a horgászok a kutatók partnerei, például az észlelt változások jelzésében? 

– Mi egyértelműen tudományos partnerként tekintünk rájuk és számítunk az észrevételeikre. Létrehoztuk a Tudóshorgász nevű weboldalt, ahol egy mobilalkalmazás segítségével feltölthetik a jelzéseiket, észleléseiket. Sajnos egyelőre még kevesen ismerik és használják. Jelenleg nincs elegendő forrásunk sem a népszerűsítésére, sem arra, hogy összekapcsoljuk más nagy taglétszámú horgászplatformokkal. Pedig ezekben a közösségekben olyan megfigyelések gyűlhetnek össze, amelyek nemcsak a kutatóknak adhatnak fontos kapaszkodót, hanem az egész társadalmat segíthetik abban, hogy jobban megértsük és megóvjuk a vizeinket.