Ha nekem iskolám lenne...

– Nagy meglepetést keltett, amikor kiderült, hogy mesejátékot írt, sőt gyermekverskötettel rukkolt elő. Ma is ír még verseket?
– Azokat a verseket húszévesen írtam, megjelenésükre hatvanéves koromig kellett várnom… Gyerekségek címmel adták ki őket. A mesejátékot Szinetár Györgynek, Szinetár Miklós nagybátyjának köszönhetően majdnem bemutatták az egykori Ifjúsági Színházban, de fiókban maradt.
– Pedig lehet, a mai tanítók elővennék: arról panaszkodnak, hogy a gyerekeknek nem kell a Légy jó mindhalálig, A Pál utcai fiúk, Jókait unják, jobban szeretik Varró Dániel Maszathegyét, a Harry Pottert. A mesét.
– Nagyon nehéz dolog ez. Fájó szívvel mondom, Jókai a stílusa miatt emészthetetlen a fiataloknak. Miközben Várkonyi Zoltán Jókai regényeiből forgatott filmjei ma is nézhetők. Nyilas Misi és Nemecsek történetét életidegennek tartják. A mai gyerekek vibráló, gyorsan pergő filmeken, meséken nőnek fel, s emiatt unják a leíró stílust. Ráadásul a kereskedelmi televíziók tudatosan rombolják a gyerekek ízlését. Másfajta világ van kibontakozóban, a kezdeteit ma még csak szagolgatjuk.
– Említette Várkonyi Zoltánt, a Vígszínház egykori igazgatóját, aki tanítani hívta a színiakadémiára.
– Mivel anyukám színházi büfés volt a Magyar Színházban, sok próbát végignézhettem, Bajor Gizivel, Uray Tivadarral, Mihályi Ernővel. Nem volt tőlem idegen a színház, mégis azt kértem Várkonyitól, csak rendezőket taníthassak. Nem bíztam a színészek intellektuális felfogóképességében.
– Gondolja, hogy örültek ennek a mondatnak a színészek?
– Talán nem sértődtek meg, hiszen vannak színész barátaim. Kacérkodtam a színházzal, de színész soha nem akartam lenni.
– Érdeklődése a pszichológia felé vitte. Állítólag egy nőnek köszönheti, hogy ezt a szakmát kezdte művelni.
– A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára 1957-ben vettek fel, a gyermekpszichológiát ott egy bűbájos, okos nő, Lányiné Engelmayer Ágnes tanította. Nagyon akartam neki tetszeni, ezért elkezdtem pszichológiai irodalmat olvasni. S miközben ezt a nő és férfi közötti örök játékot játszottam, fontossá vált a szakma.
– Mostanra pedig egy – korántsem befejezett – életművet tudhat maga mögött. Eltöprengett valaha azon, mekkora hatásfokkal dolgozott?
– Többször megállítanak az utcán, hogy az én elveimnek megfelelően nevelték a gyerekeiket, de a legtöbb kedvező élményem az egyszervolt.hu honlaphoz fűződik, ahol szülők kérdéseire válaszolok. A visszajelzések arról szólnak, hogy bevált a tanács, boldogok, s ezek a köszönetek meghosszabbítják az életemet.
– Miről árulkodnak ezek a kérdések? Tudunk bánni a gyerekkel? Egyáltalán: milyen szülők vagyunk?
– A legnagyobb baj a szülőkkel az, hogy csak akkor élik át szülői mivoltukat, ha a gyereket büntetni kell. Ha a gyerekkel semmi baj, a nevelői szerep kávészünetté változik. Jó gyerekem van, rá sem kell nézni! – mondják a szülők. Ilyenkor a gyerekek figyelemkeresőkké válnak, rájönnek, hogy csak negatív magatartással kelthetnek maguk iránt figyelmet. A pofon, a sarokba állítás is többet ér, mint ha rájuk sem néznének. A szülők ideális gyereket szeretnének, márpedig a gyerekben rengeteg a veleszületett vonás.
– Mivel van a legtöbb baj?
– A temperamentumszinttel van, amitől a szülők nagy része megijed. Tapasztalja, hogy ha felveszi a síró gyereket, a gyerek elhallgat. Ha mégsem, megrendül az önbizalma saját szülői hatékonyságában, aminek depresszió is lehet a vége. Ha ezen segíthetek, lehetőséget adok arra is, hogy ez a csecsemő három-négy év múlva nem lesz elviselhetetlen, agresszív, hanem vidám, harmonikus gyerekké válik.
– Akinek teljesítményét az általános iskolában eleinte osztályzatok helyett szöveges értékeléssel minősítik. Mintha ez megzavarta volna a szülőket, hiszen a büntetés és a jutalmazás alapja a legtöbb családban az osztályzat volt.
– Megzavarta őket, sokan szóvá is tették, nem kell a blabla, csak az, milyen osztályzatot érdemel a gyerek. Mert ha egyest kap, nem nézhet tévét, ha ötöst, megérdemel kétszáz forintot. A szülőt is nevelni kellene, ne így képzelje el a nevelést; de baj, hogy a pedagógusok rosszul készítik el a jellemzéseket, mert nincs indíttatásuk, nem tanították meg nekik a módját. Tudom, nehezebb valódi értékelést készíteni, mint osztályozni. A pedagógus tehetetlennek érzi magát, elvették tőle a fegyelmezési eszközöket, nem is osztályozhat, így pedig nem kezelheti a gyerekeket.
– Harminc éve cikket írt arról, hogy ha önnek iskolája lenne, abban nem osztályoznának. Ma is így gondolja?
– Ha nekem iskolám lenne, soha nem osztályoznék benne, de már akkor megnyugtattam a szülőket, soha nem lesz iskolám. Az számítana, hogy a gyerek egy éve, kettő vagy három éve jár-e iskolába. Senki nem vette ezt komolyan, s amikor Magyar Bálint oktatási miniszterként jött ezzel a gondolattal, nagyon sokan felháborodtak. Megjegyzem, Magyar Bálintot tanítottam az egyetemen.
– Sok szülő viszont már az ön tanítványa is, könyveit olykor bibliaként forgatják, köztük a gyerekek és a televízió, illetve a számítógép viszonyáról szólót. Régebben ajánlott nekem egy fogadást: bármit megnézhet a gyerek videón, a televízióban, ha ott ül mellette, nem lesznek agresszív hajlamai. Tartja a fogadást?
– Ma már nem mondanám… A televízió és a számítógép legnagyobb veszélye az, hogy a szülők elektronikus pórázként használják, elé ültetik a gyereket, és nincs vele gond. A tévé tökéletesen passzív eszköz, nem ad lehetőséget interakcióra. Korábbi megjegyzésemből viszont fenntartom, hogy a szülő üljön ott a gyerek mellett, de azt már nem, hogy teljesen mindegy, mi jön le a képernyőről. Akkor elképzelni sem tudtam, hogy ennyi iszonyat árad majd a televíziókból.
– A nőket az erőszaktól védő egyesületek viszont azt nem tudták elképzelni, hogy ön kijelentette: a családon belüli erőszak elkövetői között azért nők is vannak szép számmal. Kapott is érte hideget-meleget.
– Rossz néven vettem volna, ha nem kapok… Egyetértek a feministák állításával, miszerint a nő is ugyanolyan ember, mint a férfi. Tehát a nő is lehet indulatos, gyűlölködő, agresszív, s az erőszaknak vannak „nőies” formái, amelyek sokszor kínzóbbak, mint a fizikai fájdalom.
– Veri a nő a férjét?
– Rengeteg tönkretett, megalázott férfival találkoztam, és persze sok kétségbeesett nővel is. Nem igaz, hogy a családon belül erőszak csak azt jelenti, hogy a férj veri a feleségét.
– Ezek után csak a sors furcsa fintora lehet, hogy egyik kedvenc helyének neve Nőtincs. Az alkotás ösztönző magányát jelenti önnek a falusi lét, vagy jóval többet?
– Tíz éve töltjük Nőtincsen a nyarakat, s minden nyáron megszületett ott egy könyv. Az idén a Szülők kézikönyvét írtam meg, a fogantatástól az iskoláskorig szóló tanácsokkal. Imádom ezt a szép kis nógrádi falut. Egy régi parasztházat újítottunk fel, a hozzá tartozó kertnek ma már a csodájára járnak. Eleinte öregnek tartottam már magam mindehhez, de a feleségem beleszeretett a helységbe.
– Feleségével negyvenegy éve él boldog házasságban. Egy ilyen szép és tartós kapcsolathoz a férjnek kitűnő pszichológusnak kell lennie?
– Csodát… Huszonnyolc már elmúltam, amikor megismertem, tizenhat éves gimnazista lány volt. Mivel a nők döntik el az ilyesmit, ő választott ki engem. Ugyanabba az iskolába járt, ahová én, s a régi tanáraim üzentek, menjek be, keressek társat, olyan szép lányok vannak, csak, az Isten szerelmére, nehogy őt válasszam, szinte féltek tőle… Az érettségije után rögtön feleségül vettem. Életem legnagyobb mázlija, hogy találkoztunk.