Képekben gondolkodó négylábúak

– Esténként hazahozza a munkáját?
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy az egyetemen folyó kísérletezést netán folytatja itthon is, és akkor Jeromos hamarosan nemcsak fogadja majd a vendégeket, hanem szépen köszönti is: jó estét szerkesztő úr, vagy valami ilyesmi…
– Nem, ő nem lesz beszélő kutya, de egy sor más kérdésre azért már választ kaptam tőle…
– Mondana egyet?
– Azt hiszem, például tőle tudom, hogy a kutyának határozott fogalma van a halálról, amit egészen eddig nem sejtettünk… Pontosan érzi, hogy visszafordíthatatlanul nagy baj történt, érzi az elmúlást, és szenved ettől. Amikor a társa, a 14 éves Bukfenc meghalt, az utolsó tíz percét velem és Jeromossal töltötte. Én simogattam, ő nyalogatta a pofáját. Aztán, hogy meghalt, kimentünk a szobából, becsuktam az ajtót – csak reggel vittem eltemetni –, s abba a szobába Jeromos fél évig nem volt hajlandó bemenni. Amikor néhány nappal később külföldről megjött a feleségem, elmaradt a szokásos örömtánc, Jeromos fájdalmasan vinnyogott, és elvitte ahhoz a bizonyos szobához, és mutatta, mi történt ott… Nemcsak a kutyákról, az elefántokról is tudjuk, hogy van valamifajta tudásuk a halálról. Amikor például elhunyt társaik csontjaira bukkannak, azokat egymásnak adogatják, majd eltemetik. Ha halott elefántra bukkannak, azt pedig ágakkal takarják be. Éppen ezért nehéz egy vadon élő elefántot bármiféle kezelésben részesíteni, hiszen ha meg is lövik egy altatópuskával, a többiek azonnal körülveszik a halottnak hitt társukat, és jaj lenne annak a kutatónak, aki a közelükbe merészkedne…
Rituskövetés
– Ugorjunk egy kicsit vissza a múltba: mióta él együtt ember és kutyája?
– A mai kutyafajtákkal nagyjából azonosítható csontmaradványok 14000 évesek, de a bizonyosan farkastól eredő kutya elkülönülése körülbelül 130 000 évvel ezelőtt kezdődött. Minthogy a kutyának nincs nem háziasított változata, nem túlságosan merész a feltevés, hogy a modern Homo sapiens, amely 150-200 000 évvel ezelőtt alakult ki Afrikában, a kutyával együtt jelent meg az evolúció színpadán.
– Hogyan került pont a kutya ilyen kivételezett szerepbe?
– Úgy, hogy az állatvilágban egyedüliként ő volt képes elsajátítani azt a magatartásformát, amit viselkedési komplexnek nevezünk, és ami egy sor olyan tulajdonság együttese, mint például az erős kötődés a csoporttársakhoz, az empátia, a szoros érzelmi összehangolódás a társakkal, a nyelv, és az eszközhasználat, a kiemelkedő kooperációs képesség, a szabálykövetés, az utánzási készség, a rítuskövetés. Ezek között talán a legfontosabb a kötődés és az érdeklődés a másik iránt. A kötődés hiánya, ezt jól látjuk az embertársadalomban is, a legnagyobb bajok okozója, gondoljunk csak a senkihez sem kötődő gyerekek frusztrált, agresszív létére… Az érdeklődés hiánya pedig például a farkasok esetében azt jelenti, hogy bár az agyuk szerkezete és mérete alapján valószínűleg okosabbak lennének a kutyáknál, de őket egyáltalán nem érdekli az ember, mint „tantárgy”, nem figyelnek ránk. Míg a kutya mást sem csinál egész életében, mint kötődik az emberéhez, és éjjel-nappal figyel rá.
– És ettől lettek a kutyák ennyire okosak?
– Mondjuk inkább: ennyire szocializáltak. Az állatvilágban egyedülvaló szerep az övék, azért, mert a közösen eltöltött százezer évek során egész egyszerűen megtanulták és megértették az emberi életet. Elsajátították a tanulást, ami egy nagyon magasrendű készség a szocializálódásra. A vakvezető kutya, ugyancsak egyedüliként az állatvilágban, például hajlandó a megszerzett dominanciáját, ha a helyzet úgy hozza, átengedni az egyébként nem látó embernek, majd képes azt visszavenni, ha a helyzet számára ismerős lesz. De mondok talán még meghökkentőbbet is. Megtörtént, hogy hazaérve a ház előtti, hazai terepen a kutya vak gazdája elengedte az állatot, hadd futkározzon egyet. Ám egyszer csak érezte, hogy ahogy kell, finom, de erőteljes mozdulatokkal arrébb tolja valaki, megváltoztatva a szokott séta irányát. Mint kiderült, aznap reggel egy gödröt ástak az utcában, s hiába volt „szolgálaton kívül” a kutya, messziről meglátta, hogy az embere néhány lépés múlva bele fog esni a gödörbe, ezért aztán a segítségére sietett. Vagyis nemcsak azt tudta pontosan, hogy a gazdája nem lát, hanem az okát is értette, hogy neki miért kell csinálnia mindezt…
Humorhiány
– Néha ijesztő, mi mindent tudnak a kutyák… De most hagyjuk a sokszor elősorolt és megcsodált tulajdonságokat, beszéljünk inkább olyasmiről, mint például az érzelem. Bár ebben sincs különbség, hiszen a kutya éppúgy örül és bánatos, vidám és szomorú, féltékeny, irigy, önző és nagylelkű, játékos vagy unott, mint az ember, kimondhatjuk hát, hogy az állatok, de legalább a kutyák biztosan éreznek és gondolkodnak?
– Ez ma már nem kérdés. Régebben volt valami olyasmi, még a kutatók fejében is, hogy a gondolkodás az csak az ember sajátja lehet, hiszen csak ő tudja elmondani, mire gondol. Az állat ugyan egyelőre még nem tudja elmondani, de ő is gondolkodik, mégpedig képekben, ahogy egyébként a legtöbb ember is.
– Egy háromsávos chilei autópálya kamerája nemrégiben rögzített egy hihetetlen történetet: egy kutya a pálya közepén elütött társáért ment be a száguldó autók közé, és figyelve a forgalomra, a fogával húzta ki az út szélére meghalt barátját… Egyáltalán, van olyan tulajdonság, amit csak mi, emberek tudunk, és a kutya nem?
– A beszéden kívül talán a humor az, ami csak az emberekre jellemző. A humor ugyanis nagyon magas absztrakció, ami tényleg egy magasrendű tudást, intelligenciát tételez fel.
– Szabadjon megjegyeznem, Simonka nevezetű kutyám kifejezetten szeret – jobb szó híján – zrikálódni, piszkálódni, szórakozni velem. És ha bedőlök neki, kifejezetten röhög rajtam… De hagyjuk, beszéljünk végül a legérdekesebb elméletéről, a beszélő kutyáról. Tényleg lesz ilyen?
– Olyan szelektív tenyésztéssel, amely a kommunikációs készség fejlesztésére helyezné a hangsúlyt, 10-15 kutyageneráció alatt valóban beszélőképes négylábúakat teremthetnénk. Úgy tűnik, a kutya most azon a határon áll, ahol mi álltunk közvetlenül a beszéd megjelenése előtt. Kísérletek bizonyítják, hogy a kutya spekulál azon, vajon a gazdája tud-e bizonyos dolgokat, és attól függően, hogy milyen következtetésre jut, másképp és másképp próbál magyarázkodni. A négylábú társunk tehát gondolkodik azon, mi van az ember fejében. Nálunk, a homo sapiensnél is így kezdődött a beszéd, valamit fenemód ki akartunk fejezni…
Elmék közt élünk
– Biológiailag készen áll a megszólalásra?
– Ha ezen a hangképző szervek meglétét érti, akkor igen. Azonban most úgy látjuk, hogy vélhetően valami genetikai problémája lehet a „hallgatásának”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy például tudjuk, az endorfin génje a csimpánzokban csak egyetlen példányban található.
– Ez volna a boldogsághormon?
– Mondjuk inkább: a szociális viselkedésben, az együttlétben okoz kellemes érzetet. Ugyanez az emberben 12 példányban létezik, tehát ettől lehet az, hogy az ember sokkalta inkább társas lény lett, mint a csimpánz. Meglehet, talán gének hiánya okozhatja, hogy a kutya „beszélőhormonjai” csak kis számban találhatók a szervezetében, s ha egy-két gént megváltoztatunk, kedvencünk egyszer majd megszólal… De hadd meséljek önnek egy afrikai szürke papagájról, mi Jákó papagájnak ismerjük, egy bizonyos Alexről. És előre bocsátom, gazdája egy megbecsült szaktekintély, Irene M. Pepperberg, egy híres etológus Amerikában. Alex elé kitettek egy tálcára különféle formájú, színű és anyagú tárgyat, majd megkérdezték: Alex, hány darab zöld, üvegből készült kocka van a tálcán? Alex odaröppent, számolgatott, majd azt mondta: négy…
– Ez igaz?
– Mondtam, a hölgy világszerte elismert szaktekintély, vagyis mindez leellenőrzött, dokumentált kutatás eredménye. De mondok mást. Olykor voltak rossz napja is Alexnek, amikor nem akart dolgozni. Egy ilyen nap éppen valami számtanpélda megoldásán fáradoztak, és a kívánatos eredmény, mondjuk kettő lett volna. Ehelyett Alex oda se figyelt, s mondott mindent, egyet, négyet, de a jót nem. Mire Irene odaszólt az aszszisztensének, úgy látszik, nem akar dolgozni, vidd be a kalitkájával együtt a másik szobába. Mire Alex elkezdett ordítani: bocsánat, kettő, kettő, nem akarok bemenni… És akkor talán a leghihetetlenebb kísérlet. Irene soha sehová nem tudott elutazni, mert Alex búskomor lett, nem evett, nem ivott. Egyszer azonban mégis megjelent a mi kongresszusunkon, s kérdeztem tőle, ezt hogyan csinálta? Hát úgy, mondta, hogy egy üres papírra annyi kockát rajzolt az asszisztense, ahány napot Irene távol lesz. Az utolsó naphoz pedig berajzolt egy smiley J figurát. Aztán odavitte a papírt Alexhez, és azt mondta: látod, Irene ennyi napot lesz távol. Számold meg: egy, kettő, három, négy. Amikor ehhez a mosolygós archoz érünk, akkor jön majd vissza hozzád. És látod, az első napot már át is húzzuk egy piros ceruzával. Aztán másnap újabb napot húzott át, és Alex mindenfajta aggodalom nélkül várta vissza a gazdáját.
– Egyetlen bajom van csak ezekkel a történetekkel, hogy mindezt ön mesélte el; milyen könnyen válaszolnék, ha ugyanezt a történetet a Fapados nevű műintézet törzsközönségétől hallottam volna… Akkor most viszont meg kell kérdeznem: jól értem, hogy ezek szerint Alex esetében ledőlt a fal, s mögüle egy új világ tárult elénk, amelyben beszélnek az állatok?
– Kétségkívül valami ilyesmi történt… Lassan hinnünk kell a szemünknek, és tudomásul kell vegyük: két- és négylábú elmék között élünk… Búcsúzóul talán a legkedvesebb történet Alexről, aki nagy kedvvel vett részt az újabb papagájok: Arthur és Griffin tanításában. Állandóan beleszólt a leckébe – megjegyzendő, erős bostoni dialektussal –, javított, korholt, akár egy tanár. De ha rossz napja volt, piszkálódni kezdett, sőt kitolva a „diákokkal”, direkt hülyeségeket tanított nekik, éppúgy, ahogy mi szórakoztunk valamikor az NDK-s lányokkal…
– Az előbb nemde arról beszéltünk, hogy az állatoknak nincs humorérzékük?
– Azt hiszem, most megfogott… Ezen gondolkodnom kell… Addig viszont elmondom a papagájos viccet, ami ezek szerint nem is annyira vicc… Szóval. Illuzionista dolgozik egy hajón. Minden kikötőben új közönség száll fel, így mindig ugyanazt a műsorszámot adja elő. Az egyetlen probléma a kapitány papagája, aki a műsor közben folyamatosan bekiabál és elárulja a titkokat: Haha, nézzék, ez egy másik kalap, haha, nézzék, a virágot az asztal alá dugta, haha, a kártya a kabátujjában van! Egyszer aztán a hajó léket kap és elsüllyednek. Nem marad életben csak az illuzionista meg a papagáj. Néhány napig mindketten egy deszkába kapaszkodva szótlanul, ellenségesen méregették egymást. Végül a papagáj megszólalt: Nyertél, vaze! Hova dugtad a hajót?