Nekem értékrendem van

– Hogy érzi magát, amikor tüntetést szerveznek ön mellet?
– Nem tudom megtiltani. A tüntetés alapvető szabadságjog. Amúgy elég érdekes megjegyzés a „radikális jobboldal”. Vajon kik címkéznek folyton, s magukat hová sorolják? Ki van középen, s ezt ki állapítja meg? De, visszatérve a tüntetésre, az nem az én ügyem.
– Akkor kié? Hiszen az ön személye melletti szimpátiatüntetés volt.
– Ez csúsztatás. A rádiós változások ellen tiltakoztak, amelyekbe én is beleesem. Hallottam róla, hogy a Honfoglalás 2000 felhívására normális, jó arcú emberek jöttek össze, de én nem voltam ott. Majd felhívom a vezetőjüket, s megköszönöm neki, hogy értem is kiálltak.
– Akkor úgy kérdezem, hogy érzi magát a zászló szerepében? Nevét gyakran emelik pajzsra, és a hírek mindig arról szólnak, hogy mondatai, megjelenései a radikális jobboldal szellemiségét erősítik.
– Nem érzem magam zászlónak. Nem vezénylek tömegeket. És végképp nem tudom, mit jelent radikális jobboldalinak lenni. Ki minősít? Azt érzékelem, hogy sokak számára irritáló jelenség vagyok, ám erre talán büszkének kellene lennem. De nem érdekel, miket beszélnek vagy írnak rólam. Vannak persze elképesztő támadások, mint amikor például „lefasiztázták” a Vasárnapi Újságot, vagy amikor azt terjesztették rólam, hogy III/II-es ügynök voltam, vagy hogy éppen leszbikus. Az első esetben hivatalból eljártam, hiszen a rádiót érte nemtelen támadás. Az persze fáj, amikor engem vádolnak meg csupa olyasmivel, ami bizonyíthatatlan. Ráadásul jól tudják, hogy az én értékrendem szerint ezek sebeket ejtenek. Perelek, s majd öt év múlva kiderül az igazam.
– Úgy érzi, hogy nem ad semmilyen okot ezekre az állításokra?
– Egyenes embernek születtem, mindig világosan fogalmaztam, mindenkinek megmondtam a véleményem. Ezt sokan nem tudják elviselni.
– Nem akarnék régi káposztákat felmelegíteni, de ha valaki azt mondja nyilvánosan az amerikai nagykövetről, hogy alig van itt egy rövid ideje, s máris antiszemitizmusról brekeg, az azért joggal vív ki rosszalló véleményeket, nem?
– Nyugodtan melegítse fel a káposztát. Sokan megszoktuk, hogy bármit mondunk, teszünk, az elferdítve örökké felmelegítődik valahol. Ez egy kis körben szervezett beszélgetés volt, ahol a közönség kérte ki magának az örökös antiszemitázást. Megismétlem: nem az amerikai nagykövetről beszéltem, csak az ő állítását is felidézte valaki, s ezt a sajtó összerakta. Ma is vallom, elképesztő, hogy idejön valaki két napra, két hétre, két hónapra, s máris megfellebbezhetetlen véleménye van az országról. Ezt mondtam el. Ami pedig az antiszemitizmust, a rasszizmust illeti, kikérem magamnak. Vadhajtások mindenhol vannak, az számít, hogy a többség mit képvisel. Továbbá mindig, mindennek az oka is fontos. Elég bajnak tartom, hogy ezt a kártyát mindig akkor veszik elő, amikor érzelmi politizálással, régi sebek feltépésével akarják elterelni a figyelmet az aktuálisan megoldandó ügyekről.
– Azért ne legyünk naivak, a szereposztás ezekben az ügyekben mégiscsak egyirányú. És ha valakit mindig ugyanazon az oldalon látni, akkor joggal vélheti bárki, hogy azzal a szellemiséggel ért egyet.
– Nem értem a megjegyzést. Nekem értékrendem van, aszerint élek, s nem tudom, melyik az az „oldal”, ahol engem mindig látni. Politikai rendezvényekre nem járok, civil programokra, ha meghívnak, szívesen. Az pedig, hogy hová sorolnak, ki, mit gondol, megint csak nem érdekel. Megtanultam, hogy aki nem hajlandó folyton azt szajkózni, amit egyesek gondolnak – ezeket hívom én véleménydiktátoroknak, gondolatrendőröknek –, azt büntetlenül lehet ütni, mint a bokszzsákot, azért senki nem fog kiállni.
– Kivéve a Honfoglalás 2000-t; de ez csak egy rosszindulatú megjegyzés… Évtizedeken át ön volt mindenki kedvence. Profi újságíró, jó stílusú, szép is, elegáns is. Mikor volt az a pillanat, amikor végképp megváltozott valami önben vagy másban, és elromlott a viszonya az ország felével?
– Biztosan nem voltam mindenki kedvence. Kádár Mariska néni például kifejezetten helytelenítette az öltözködésemet, amikor a Hetet vezettem a tévében. Szerinte túl kihívó voltam. Hogy az ország felével megromlott volna a viszonyom, azt sem gondolom. Inkább az ország két felének romlott meg a viszonya egymással. A végletesen megosztott értelmiség és politikai elit egyes tagjainak nem tetszem, ennek a legfőbb oka pedig az, hogy mertem rádióelnök lenni. Mindenkire haragszanak, aki nem közülük való. Én voltam az első nem kommunista múltú elnök, aki ráadásul hozzányúltam előjogokhoz, és teret engedtem a vélemények sokféleségének. Sok érdeket sértettem ezzel, nem csoda, hogy ki is kezdtek.
– Erre most sokan fognak felszisszenni.
– Bocsánat, hogy éltem a hetvenes és a nyolcvanas években is!
– Nemcsak arra gondolok, hanem arra is, hogy elnöksége alatt ugyanúgy egyre hallgathatatlanabb lett a rádió, tele elfogult hanggal, s az ön nevéhez fűzték a miniszterelnöki interjúk, néha monológok bevezetését.
– Ez egyszerűen nem igaz. Nem lett hallgathatatlanabb. Hadd vágjak vissza azzal, hogy szerintem az ön mondatára fognak sokan felszisszenni. Azt azonban vállalom, hogy ha egy miniszterelnök fütytyentett, mi mindig rendelkezésre álltunk. Így volt ez Horn Gyulával, Orbán Viktorral, Medgyessy Péterrel és Gyurcsány Ferenccel is. Ha egy miniszterelnök beszélni szeretne a közrádióban, akkor annak teret kell adni. Az emberek érdeke, hogy minél többet megtudjanak az életük alakulásáról. Érdekes, csak az Orbán-interjúk miatt volt botrány. Hogy azok mennyire voltak monológok, azt el lehet olvasni két kötetben. A többi miatt senki nem kiabált, mert az nem idegesítette a csatlós újságírókat.
– A mostani rádiós vezetők is sok érdeket sértenek. Hozzányúlnak olyan előjogokhoz, melyek csorbítása botrányokat kavar. Ha provokálhatom: jobban fáj a változás, ha önt is éri?
– Nem. Az esztelen változtatások fájnak. Elnökként nagyobb változásokat kellett volna nekem is végrehajtanom a rádióban, elismerem. Konkrétan arra gondolok, hogy volt húsz-harminc ember, akik csak lustálkodni jártak a rádióba. Tőlük valóban meg kellett volna szabadulni. De, bevallom, egyszerűen nem volt már hozzá erőm, hogy további politikai támadásokat hívjak ki magam ellen. Most azonban egy szellemi merénylet folyik, ami ellen nem véletlenül tiltakoznak oly sokan. Meg lehet szüntetni a társadalom igényes, többirányú bemutatását, ahhoz kevés munkatárs is elég, olcsóbb, de szellemi leépüléshez fog vezetni. Riporterként tapasztalom, hogy ez a folyamat már zajlik: elromlott a beszéd, nyakatekertek a mondatok, egyre kuszábban fogalmaz az értelmiség. Márpedig aki nem tud fogalmazni, annak nincs rend a fejében.
– Annyiban vitatkozom, hogy hiába oly igényes valami, ha a kutya se hallgatja. Információt, értéket pedig ma már nem csak a közrádióból lehet kapni.
– Egy közszolgálati rádiónak rengeteg olyan feladata van, amelynek ellátásakor a hallgatottság mellékes. A közrádió feladata, hogy az értékeinket megőrizze, új értékeket teremtsen, mindeközben tájékoztasson. Ezt évtizedekig teljesítette, még a rendszerváltozás előtt is. A kereskedelmi médiát csak a profitja foglalkoztatja, így most ezek mind veszélyben vannak.
– Az ön státusa is veszélyben van?
– Főmunkatárs maradtam, s magamtól nem fogok elmenni.
– Haragszik valakire? Mennyi önben a keserűség?
– Semennyi. Haragudni soha nem tudtam, ellenben nem felejtek el semmit. Az érzések megmaradnak bennem.
– Ilyennek tervezte az életét? Azt kapta, amire vágyott?
– Nem úgy indultam neki az életnek, hogy feltétlenül teljesüljenek a vágyaim. Nem lett például gyerekem, mert halva született, de egy percig sem lázadoztam. Elfogadtam, amit a sors adott. A szakmámban azonban nem maradt sok ki. Talán a sport.
– Nem akarna lassan lazítani?
–Én? Soha! Ha már nem leszek rádiós, akkor is dolgozni fogok. Ha mást nem, a kertben találok valamit, amivel majd elfoglalom magam.

Névjegy
Kondor Katalin szülővárosában, Debrecenben érettségizett, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát. Rövid idegenforgalmi kitérővel a Magyar Rádió munkatársa lett. Végigjárva a ranglétrát harminc év alatt gazdasági újságíró-gyakornokból az intézmény elnöke lett. A rádióban megalapozta szakmai elismertségét, országos népszerűségét azonban a Hét című tv-műsor hozta meg számára a nyolcvanas években. Egy-egy feltűnően elegáns ruhadarabja legalább akkora visszhangot váltott ki a képernyőn, mint szokatlanul érdes, egyenes megszólalásai. A Magyar Rádió elnökeként politikai és szakmai konfliktusok tömege fűződött nevéhez. Magát reménytelenül liberális gondolkodásúnak tartja, miközben a magyar közélet radikális jobboldalán jegyzik a nevét.