Nézzünk a dolgok mögé!

– Felesleges mondania a neveket. Ez a karikatúra itt a falon Sajdiké, az ott Kajáné, amott meg egy Brenner lóg. Egyedi, senki máséval össze nem téveszthető stílusok. Minden művészembernek ez az álma – magyarázza házigazdánk, miközben körbevezet birodalmában, különleges ereklyék és furcsa tárgyak közt. – Ha jobban belegondolok: nekem igazi gyerekkönyvem alig volt, Kaján Tibor, Sajdik Ferenc és Réber László karikatúrakötetein, na meg például a drezdai képtár reneszánsz gyűjteményén nevelkedtem. Ugyanis festőművész szülők gyermeke vagyok, oldószerszagban, festékek és albumok közt nőttem fel mellettük. Hétvégén arra ébredtem, hogy a szüleim reggel hatkor már a parkettára tett vásznat festették. Egyfajta társasági-értelmiségi szalont vezettek, Szeged krémje megfordult nálunk. Én pedig gyermekként figyeltem őket és szívtam magamba ezt az inspiráló gondolati szabadságot. Már akkor észrevettem magamon, hogy rögtön meglátom a fonákságokat.

– Ehhez képest a tanárképző főiskolán a biológia–rajz szakot választotta, ami nem éppen nagy ívű szárnyalást ígért…
– Ez már a vészforgatókönyvem volt! Előtte Prágában szerettem volna bábtervezést tanulni. Azonban erre a ritka szakra kétévente csak egy embert vettek fel Magyarországról. Nekifutottam, nem sikerült. A diplomához viszont ragaszkodott a családom – én meg nyertem négy évet, hogy kitaláljam, mit kezdjek magammal.

– És mire jutott?
– Arra, hogy nem szeretnék iskolában tanítani. Helyette részese lehettem a kecskeméti rajzfilmstúdió hőskorszakának, rajzoltam a Vízipók-csodapókot, Doktor Bubót és Mátyás király népmeséit is. Igazi művészlelkek társasága gyűlt össze ott, ami persze gyanús is lett a rendőrségnek: azt hitték, a rendszer ellen lázadunk. Pedig mi csak együtt akartunk lenni és rajzolni, gyakran éjszakába nyúlóan.

– Ha ilyen inspiráló közegben dolgozott, miért változtatott mégis?
– Először is nem voltam jó rajzfilmes, saját stílusom volt, ami ebben a műfajban rossz irány. Ezenkívül szakmailag nem kaptam lehetőséget a továbblépésre, ezért elvágyódtam. Az életem során néhányszor úgy éreztem, nem jól „nyúlnak” hozzám. Engem szigorral nem lehet szabályozni. Már kiskoromban is, ha leszidtak, befogtam a fülem, ha megvertek, énekeltem.

– A jó karikaturista ismérve tehát, hogy egyedi rajzstílusa legyen, és társuljon hozzá egyfajta fricskázási képesség…
– Megfordítanám a sorrendet: ez a szakma elsősorban másfajta világlátást kíván, és nagy szerencse, ha ez jó rajzkészséggel jár együtt. Léteznek köztünk olyan karikaturisták, akik szigorú szakmai szempontok szerint nemigen rajzolnak jól, de átütőek a gondolataik. Ne kérje, hogy neveket mondjak – a végeredmény a lényeg!