Szabály szerint

Régi emlék, de amikor a HÉV-en a kistarcsai uszodához érek, mindig eszembe jut.
Tombolt a téli szél, gyerekcsoport szállt fel tanárnővel. Jött a kalauz, szigorúságáról ismert amazon. A csoportnak nem volt jegye, a tanárnő magyarázta, éppen elérték a HÉV-et, s felszálltak, mert uszodában voltak, és a következő szerelvény csak fél óra múlva jön, nem akarta, hogy a gyerekek megfázzanak a fagyban. Szeretnék a jegyet megvenni itt, a kedves hölgytől.
A kedves hölgy gúnyosan mosolygott, s azt mondta, hogy erről szó sem lehet, miért nem indultak el időben. Köztudott, hogy ahol van pénztár – és az uszoda melletti állomáson ugye van –, ott kell megváltani a jegyet. A bírságtól azonban eltekint, ha leszállnak a kórháznál, ahol nincs pénztár. A következő HÉV-re ott majd jegy nélkül is felszállhatnak, s úgy már megvehetik a kalauznál.
Közbeszóltam, s próbáltam őt jobb belátásra bírni, de a tanárnő a gyerekekkel leszállt. A kalauznő pedig végigpillantva a vacogó kis csoporton büszkén nyomta meg az indulást jelző gombot, majd jegyet adott azoknak, akik itt szálltak fel. Hogy az uszodából jövő, nedves hajú gyerekeknek is adhatott volna? Nem, nem, a szabály az szabály...

A szabályokkal persze jómagam sem vagyok tisztában egészen, elfogadom hát, hogy ezeket a kalauzok, ellenőrök jobban tudják. Azt is tudom, hogy nekik sem könnyű, mert úton-útfélen megpróbálják átverni őket. Ám annak az olvasói levélnek a kapcsán, amit a minap kaptam, megint csak az utas mellett dobban a szívem.
Két idős asszony utazott Berettyóújfaluból Püspökladányba, mindketten bőven a hetven felett. Réges-rég ültek már vonaton, nem tudták, hogy ha jegyet már nem is kell váltaniuk, helyjegyet igen. Nem is az fáj nekik, hogy a kalauz megbüntette őket ötszáz forintra, hanem ahogy beszélt velük. Mint az utolsó csalókkal, gazemberekkel...

S érkezett egy másik levél is, egy felháborodott szülőtől. Két 13 éves jenői kislány nemrég diákigazolvány nélkül váltott jegyet Székesfehérváron, a távolsági buszon. Az utolsó városi megállóban ellenőrök szálltak fel a buszra, és a következő, lakott területen kívül levő megállóban leszállították őket a dermesztő időben. A buszsofőr hiába mondta, hogy jól ismeri őket, s csakugyan van diákigazolványuk...

Folytathatnám a sort, de most talán ennyi is elég. Elítélem a bliccelőket, s tudom, mennyi kárt okoznak, egyáltalán nem gondolom hát, hogy elnézőnek kell lenni velük. De adódhatnak kivételek, mint például a fenti esetek. Amelyekben a kalauzok és az ellenőrök tán a szabály szerint jártak el – azt ugyan kétlem, hogy bárki bármikor leszállítható –, de aligha emberségesen. S az embertelenség szégyen, még ha szabályos is!