Ősanyanyelvi kirakójáték

Tudományos körökben elfogadott nézet, hogy valaha az egész emberiség egy nyelvet beszélt. Mégpedig akkor, amikor – Afrikában – egy földrajzi tájegységben élt és primitív kőeszközöket használt, egymással hangok, gesztusok és arcmimika révén kommunikált. Itt még egységes volt a kultúrája és a nyelvi kapcsolata egyaránt. Ám egyszer csak – mintegy ötvenezer évvel ezelőtt – hirtelen kirajzott Afrikából, és vándorolni kezdett szerte a világban. Az amerikai Stanford Egyetem egyik kutatója szerint ezt a kirajzást egy olyan változás előzte meg, ami szinte egyik napról a másikra következett be, s annak nyomán az emberek úgyszólván egy csapásra igényesebb és bonyolultabb eszközöket kezdtek készíteni, halottaikat már szertartásos külsőségek között temették el. Mindez a korábbinál nagyobb szellemi teljesítményt, illetve az ennek nyomán megszülető nagyobb képzelőerőt feltételezett. Aminek hátterében pedig – számos tudós szerint – a modern emberi nyelv megszületése áll, amely az emberi kapcsolatokban és kultúrában (civilizációban) egyaránt nagy változást, nagy ugrást hozott. A beszélt nyelv ugyanis elvonatkoztatásra (absztrakt gondolkodásra), ennek nyomán pedig választékos kommunikációra, a tevékenységek öszszehangolására és tudatos, célirányos döntésekre, nagy teljesítményekre tette képessé az embert. Így például arra is, hogy ősi hazáját föladva fölfedező útra induljon az akkori világban. Ám a földrajzi közösség megszűntével az új területekre, új környezetbe kerülő népcsoportok – egymástól nemegyszer teljesen elszakadva – más és más fejlődési pályát futottak be, amelyen belül annak megfelelő sajátos nyelvi kultúrát alakítottak ki, és ez messzire eltávolodott az ősitől. Így aztán, ha az egykor Afrikából kirajzott nemzedékek utódai évszázadok (évezredek) után találkoztak is egymással, már nem tudtak szót érteni.
Az amerikai kutatók maguk is tudják, hogy munkájuk nem lesz egyszerű, és már az elején éles kritikák érték az elképzelést. Leginkább azért, mert – számos nyelvész szerint – a történelmi nyelveket legföljebb nyolcezer évre visszamenőleg lehet nyomon követni, olyan nagyarányú változások játszódtak le bennük az idők során. Az ősnyelv „élete” pedig ennél jóval korábbra tehető.

Bábel csonka tornya
Idézet a Bibliából, Mózes első könyvéből: „Mind az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. (Az akkori föld lakosságát az özönvizet túlélt Noé fiainak családjai, illetve azok leszármazottai alkották.) És amikor (ez a nagyszámú nemzetség) kelet felől elindult, Sineár földjén egy síkságot talált és ott letelepedett. És mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lett nekik a tégla kő, a szurok pedig ragasztó gyanánt. És mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén. Az Úr pedig leszállt, hogy lássa a várost és a tornyot, amelyet az emberek fiai építenek. És mondta az Úr: Íme e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban. Nosza szálljunk alá és zavarjuk ott össze nyelvüket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszélesztette őket onnan az Úr az egész földnek színére; és nem építették tovább a várost. Ezért nevezték ezt a helyet Bábelnek, mert ott zavarta össze az Úr az egész föld nyelvét…”