Pusztító anya

Máig megválaszolatlan, eldöntetlen kérdés, hogy miért kellett ledobni az atombombát Japánra akkor, amikor az európai hadszíntereken már befejeződött a háború, és a magára maradt, meggyengült szigetország számára is értelmetlenné vált a további küzdelem. Ráadásul mindjárt kettőt is kapott belőle, hiszen az 1945. augusztus 6-án Hirosimára dobott öttonnás bombát (amely akkor és ott nyolcvanezer ember halálát okozta) három nap múlva egy kisebb követte Nagaszakiban (ami pedig negyvenezer ember életét oltotta ki).
Paul Tibbets, a Hirosimát bombázó repülőgép parancsnoka számára azonban ez nem volt kérdés, ő egyszerűen hazafiúi kötelességének tartotta, hogy teljesítse azt, amit rábíztak. (De az azért bizarr lelkületre vall, hogy a B-29-es gépét, amellyel ezt a szörnyű pusztítást véghezvitte, az édesanyjáról nevezte el, így a bombázó Enola Gay néven vált részévé a történelemnek.) „Az a cél lebegett előttem, hogy a lehető legjobban hajtsam végre a feladatot, hogy minél előbb véget érhessen a gyilkolás” – mondta egy 2005-ben készült beszélgetésben. Ha így nézzük, a pusztító atombomba elérte célját, hiszen alig telt el néhány nap, és Japán megadta magát. Ám az atomsokk nemcsak a szigetországot rendítette meg, hanem a világot is. Talán jó is, hogy az emberiség megismerhette az atomcsapást – vélekednek sokan –, mert a borzalmas pusztítás ténye elrettentheti ettől a hatalmakat.
Az atombomba elkészült, próbáljuk hát ki! – ez is állhatott az amerikai hadvezetés akkori döntése mögött. És hogy miért éppen Japánra esett a választás? Meglehet azért (is), mert a Japán Birodalmi Haditengerészet katonái különös kegyetlenségeikről híresültek el. A genfi konvenciót sorozatosan megsértve válogatás nélkül süllyesztettek el kereskedő- és vöröskeresztes hajókat. A túlélőket kimentették és kivégezték (sokukat válogatott kínzások után). E szörnyűségeket a japán haditengerészet 1943-ban kelt nyílt parancsának szellemében követték el, ami „törvényes haditettnek” ismerte el a borzalmakat. Mindezekről Mark Felton brit történész ad számot megjelenés előtt álló könyvében.
Paul Tibbets már nem érhette meg e könyv megjelenését, amiben nyilván fölfedezhetett volna tettét indokló-erősítő sorokat. De hogy miként számoljon el (ő is meg a világ is) az ártatlan áldozatokkal, erre nézve ebben sem lelt volna megnyugtatást. S noha az a hír járja róla, hogy soha nem bánta meg a hirosimai bombázást, Paul Tibbets mégis úgy rendelkezett, hogy ne rendezzenek számára temetési szertartást, és sírját se jelölje fejfa.