Ma is arat a fekete halál

A borzalom 1347-ben érkezett (a Krím-félszigetről) Európába, egészen pontosan Szicília egyik kikötővárosába, Messinába. Tizenkét genovai gálya vetett horgonyt egy szép őszi napon, fedélzetükön hátborzongató rakománnyal: szerteszét heverő, messzire bűzlő emberi tetemekkel. Közöttük a még néhány élő fennhangon imádkozott, bűnbocsánatért esedezett Istenhez. A kikötői rendészet, amint föleszmélt, azonnal kiutasította a hajókat, de már későn: a kötélzeten át partot értek a pestisbaktériumot hordozó patkányok. Ahol ezek a förtelmes rágcsálók megjelentek, ott menthetetlenül fölütötte fejét a gyilkos kór is. Márpedig megjelentek, legelőször az európai kereskedelmi útvonalak mentén, onnan szóródtak szét és fertőzték meg kezdetben a helyi patkányállományt, majd pedig – bolháik révén – az embereket. (A pestisbaktériumokat ugyanis a rágcsálók bundájában megbúvó bolhák hordozták.) Jellemző a járvány gyors terjedésére, hogy még abban az esztendőben elérte Párizst, egy évre rá pedig már Angliában is fölbukkant, hamarosan megfertőzve Londont.
A szörnyű kór akadálytalanul terjedt, nyomában szinte teljes volt a pusztulás. A megbetegedett embereken magas láz lett úrrá, majd a nyakon, a hónaljban és az ágyékon fájdalmas fekete duzzanatok keletkeztek. (A pestis innen kapta a fekete halál nevet.) Ha a tüdő is megfertőződött, kialakult a tüdőpestis változat, ami azért (is) volt rettenetes, mert ez már cseppfertőzéssel is terjedt (nemcsak érintkezés útján).
A pestisjárvány első és legpusztítóbb hulláma 1350-ben ért véget, miután végigtarolta Nyugat-Európát, Angliát és a Skandináv-félsziget népeit. Mintegy húszmillió ember (Európa lakosságának harmada) veszett oda, és a halálos kór megváltoztatta az öreg kontinens demográfiai arculatát is.