Lefejezettek utódai

Amikor 1789-ben, XVI. Lajos uralkodása idején a francia állam a csőd szélére került, és a régi rendet megtestesítő Rendi Gyűlés helyébe az Alkotmányozó Nemzetgyűlés lépett, egy orvos képviselő, Ignace Guillotine anatómus egy javaslatot terjesztett be a halálraítéltek szenvedéseinek megkönnyítésére – már a második munkanapon. Az előterjesztés tárgya a nyaktiló volt, mint az akkor divatos kerékbe törésnél vagy a bárddal való lenyakazásnál kétségtelenül humánusabb kivégzési mód. A tíz éven át tartó nagy francia forradalom zaklatottságában kezdetben nemigen akadt alkalom e szintén forradalmi újítás megtárgyalására, Guillotine doktor azonban kitartott. Többszöri előterjesztése után a nemzetgyűlés végül elfogadta az ajánlatát, és 1792-ben ünnepélyesen kinyilvánította, hogy ezek után a lefejezést kizárólag a Guillotine által javasolt nyaktilóval (későbbi nevén: a guillotine-nal) hajtsák végre. Ettől kedve fölgyorsultak az események: három hét sem telt el, s a francia állam megbízásából – szép summáért – egy német zongorakészítő összeállította az első komplett nyakazóberendezést. Ki is próbálták hamarosan: élő állatokon és három halott emberen tesztelték. A bizottság elégedett volt. Négy nap múlva már élő ember, egy útonállásért elítélt rabló feje hullott a guillotine kosarába Párizs egyik főterén. A nyaktiló ezzel elindult hódító útjára szerte Franciaországban. 1792 és ’94 között, a Robespierre vezette jakobinus diktatúra idején szinte ki sem látszott a munkából (és a vérből): ebben az időben csak Párizsban tizenhétezer embert fejeztek le vele. A gyakran egymást érő kivégzéseket a Forradalom terén (a mostani Concorde téren) hajtották végre. A szörnyű látványosság bámész tömegeket vonzott; sokan úgy vettek részt rajta, mint valami színházi előadáson.