Az Örömváros alapítója

Budapesten született 1909. szep­tember 25-én. Sopronban vé­­gez­­te el az evangélikus teológiát, majd ösztöndíjjal Finnországban tanult. 1932-ben szentelték lelkésszé, szolgálatát a nagytarcsai gyülekezetben kezdte meg, ahol 1937-ben finn mintára evangélikus népfőiskola szervezésébe fogott. A moz­­galom célja a 4-6 elemit végzett, főként pa­­rasztfiatalok továbbképzése volt. 
1944-ben, az ország német megszállása után Raffay Sándor püspök megbízásából, a Jó Pásztor Egyesület keretében kezdte meg a zsidó gyermekek mentését, harminckét titkos otthonba helyezte el őket. A Svájci Vöröskereszt támogatásával folyamatosan gondoskodott az ellátásukról, így sikerült az 1500 gyermeknek és a róluk gondoskodó 500 felnőttnek túlélni a vérzivatart. A háború végére sok árvának nem volt hova mennie, mert senkinek nem kellettek. 1945 tavaszán a Weiss Manfréd családjának egyik tagja által felajánlott megüresedett zugligeti villában szervezte meg Sztehlo Gábor a Pax gyermekotthont, ahol törődéssel, szeretettel fordult feléjük, és megpróbálta pótolni a családi otthon melegét. 

Az itt élők száma hamarosan 700-800 főre duzzadt: lányok és fiúk, zsidó értelmiségiek és katonatisztek, munkások és hivatalnokok árvái éltek itt együtt. Velük hozták létre a Gaudiopolis (Örömváros) gyermekköztársaságot, amelynek demokratikus légköre meghatározta az ott élők mindennapjait. A köztársaságnak saját alkotmánya és törvényei voltak, a vezetőket – beleértve a miniszterelnököt és a Minisztertanács tagjait – demokratikusan választották. 
Gaudiopolis lakói nem csak tanultak, ők építették az iskolát és a sportpályát, műhelyekben dolgoztak és gazdálkodtak, saját pénzük volt, amelynek árfolyamát a villamosjegyhez kötötték, még saját vicclapot is kiadtak. A tekintélyelvet ellenző Sztehlo nem vállalt tisztséget, csak tanácsadóként működött. Az Örömvárosnak olyan – később híressé vált – polgárai voltak, mint Horváth Ádám rendező, Orbán Ottó költő, Sárközi Mátyás irodalmár, vagy a Nobel-díjas kémikus, Oláh György. 
Gaudiopolist 1950-ben államosították, majd felszámolták. Sztehlo ezután az evangélikus egyház öregeket és fogyatékosakat gondozó szeretetotthonait kezdte szervezni, az egyik otthont ő vezette. Családja 1956-ban Svájcba távozott, de ő maradt, itthon tartotta a munkája. Amikor 1961-ben meglátogatta a családját, szívinfarktust kapott, és orvosi tanácsra nem utazott vissza Magyarországra, később pedig már nem jöhetett. Lelkészi szolgálatát Svájcban folytatta 1974. május 28-án bekövetkezett haláláig. 
Sztehlo Gábor életében semmilyen elismerést nem kapott a magyar államtól. A hatalom nem tudott mit kezdeni vele, mert nem volt kommunista, az egyházak viszont túlságosan szabadelvűnek tartották. Az általa megmentettek és neveltek 1990-ben nevét viselő alapítványt hoztak létre, amely önálló életet kezdő állami gondozottakat támogat. 
 

Szabadkőműves volt

Sztehlo Gábor az 1946-ban újjáalakult Régi Hívek páholyának a tagja lett. Elfoglaltságai miatt ugyan gyakran hiányzott a páholymunkákról, de ezeket az eseteket előre bejelentette és eljuttatta adományait az özvegyperselybe. 1950-ben megválasztotta páholya második felügyelői tisztségére, de még abban az évben betiltották a szabadkőművességet. 1962 után Svájcban újra bekapcsolódott a szabadkőművességbe, az interlakeni szabadkőműveskört látogatta. Esetenként Luzernban, Thunban és St. Gallenban vett részt páholymunkában.