Magyar mérnök az olasz Ferrarinál

Magyarországról kivándorolt szülők gyermekeként született Torinó közelében, San Giorgio Canavese községben 1891. április 12-én. Bár Vittorio Jano néven anyakönyvezték, gyökereit sohasem tagadta meg. Jól beszélt magyarul, és származását egész életében fontosnak tartotta. 

Apja a torinói katonai raktár vezetője volt, és műszaki szaktekintélyként tartották számon. Fia tőle örökölte tehetségét, és nem volt kérdés, hogy a műszaki pályán indul majd el. A középiskola befejezése után műszaki rajzolóként állt munkába a kor egyik legmodernebb technológiájával dolgozó kis autógyárban. 

Tehetségére gyorsan felfigyeltek, 20 éves volt, amikor a Fiathoz hívták, és tíz év alatt a gyár tervezőcsoportjának vezetője lett. Nevéhez köthető annak a versenyautónak a megtervezése, amely 1922-ben Grand Prix-győzelmet aratott. 

Karrierjének következő állomása az Alfa Romeo volt. A cég az általa készített kocsik népszerűsítése céljából versenyautók gyártásába kezdett. Ezeket a járműveket nem más vezette akkoriban, mint Enzo Ferrari. Az ő javaslata volt, hogy a tervezést János Viktorra bízzák.

A fiatal tervező megalkotta az ikerkarburátoros P2-es modellt, amely szinte egyeduralkodóvá vált a versenypályákon. A következő Alfa-modellje, a P3-as Monoposto 1932-ben jelent meg. Különlegessége, hogy ez volt az első valóban együléses versenyautó. A jármű szintén sorra nyerte a versenyeket, az Alfa Romeo Olaszország vezető versenyautó-gyártójává vált. 

A gyár jó üzleti érzékkel a versenyautók műszaki alapjaira építette a tömeggyártásra szánt autókat is. A legenda szerint az Alfa Romeo olyan hírnévre tett szert, hogy Henry Ford azt mondta: ha egy Alfa Romeót­ látok, megemelem a kalapom. 

János Viktor 1937-ben a Lancia-gyárhoz szerződött fejlesztő főmérnöknek. A háború után, 1954-ben rukkolt elő forradalmian új, immár Forma–1-es versenyautójával. A D50-es számos újítást tartalmazott. Az erejét a V8-as motor adta, amely szemben a korábbi V6-os megoldásokkal, nagyobb fordulatszámot és magasabb fajlagos teljesítményt tett lehetővé. Magát a motort enyhén megdöntve építették be, ezáltal alacsonyabb lett a karosszéria. Lejjebb került a pilótaülés is, ami jobb aerodinamikát és nagyobb sebességet eredményezett. A mindössze kb. 600 kilogrammos autó így akár 300 km/órás sebességre is képes volt. 

Az autó történetének érdekessége, hogy a Lancia-versenyautó-részleget 1955-ben eladták a Ferrarinak: a maranellói csapathoz került hat legyártott D50-es alváz, valamennyi terv és felszerelés. A korabeli beszámolók szerint Enzo Ferrari azt mondta: „Hálásak lehetnének, hogy egyáltalán átvettem ezt a szemetet…” Holott valószínűleg jól tudta, hogy nincs igaza, hiszen a konstrukció annak a János Viktornak a tudását hordozta, akinek mérnöki zsenialitását ő maga is jól ismerte. 

Az autóval a Ferrari 1956-ban megnyerte a Forma–1-es világbajnokságot, János Viktor pedig a továbbiakban konzultánsként segítette a versenyistálló kiépítését. Utolsó jelentős munkája 1965-ben a Ferrari Dino sportkocsimotorja volt, amelyet Enzo Ferrari elhunyt fiának emlékére alkotott meg. 

A világszerte elismert konstruktőr 75 évesen halt meg, önkezével vetett véget az életének. 
Az általa tervezett autók sikere, a magas szintű mérnöki tervezés mellett többek között annak is köszönhető volt, hogy a kivitelezésükhöz a technika legújabb vívmányait­ is felhasználta. Autói nemcsak gyorsak, hanem sportosak és elegánsak is voltak, nemegyszer a filmvásznon is feltűntek.