Mentik a muraközit

Hazánkban először főleg Nyugat-Zalában és Vas megyében volt jellemző a muraközi, majd elterjedt máshol is. Az első világháború után megszokott látvány volt, hogy ezek a többi hidegvérű fajtánál gyorsabb mozgású, igen okos, tanulékony állatok vitték a habzó sört a kocsmákba, boltokba. Tenyésztésükkel elsősorban a nagyobb uradalmi és állami ménesekben foglalkoztak, és nem kellett vásárra vinni őket, már az istállóban vevőre találtak. Az állomány gyorsan gyarapodott, és hamarosan egy kis és egy nagy testű változat is kialakult. A muraközi mind a kis-, mind a nagygazdaságokban népszerű lett, de a második világháború töredékére apasztotta az állományt. A szocializmus kezdeti éveiben pedig sorsuk megpecsételődött, mivel központi utasításra Belgiumból importált ménekkel fedezték a muraközi kancákat, a törzsméneket pedig ivartalanították.
Az ötvenes évek végén azonban az illetékesek felismerték, hogy mégsem nélkülözhetjük a muraközi lovat, így dr. Ócsag Imre vezetésével megindult az a tenyésztési program, melynek során – tizenöt évi kemény és igen költséges munka árán – sikerült a hamvaiból feltámasztani a néhány év alatt kipusztított fajtát. S mintha az ókori görögök mondása látszana beigazolódni, miszerint „a történelem ismétli önmagát”, a muraközi fajta sorsa a rendszerváltás éveiben ismét tragikussá vált. A privatizáció lázában ugyanis senki sem gondolt arra, hogy a fajta törzsállományát meg kellene őrizni, így a jó vérvonalú példányok legtöbbje elkallódott, nem egy közülük olasz vágóhidakon végezte.
Szerencsére azonban az ezredforduló után az Őrségi Nemzeti Park felvállalta a fajta megmentését, ami egy fiatal és tettrekész agrármérnök, Kovács Zoltán irányításával kezdődött el. A tenyészállatok kiválasztása igen nehéz volt, ugyanis csak komoly erőfeszítések révén sikerült tizenkét tenyészkancát vásárolni, melyek legtöbbje nagymértékben muraközi jellegű volt. Igazi lendületet az hozott, amikor 2004-ben fölleltek egy igen magas vérhányadú kancát, mely azóta az állomány legféltettebb kincse. A tizenkét kancából hat családot alakítottak ki, melyek a jövő állományának alapját jelentik. Ezek a tenyészállatok a magyar tarka gulyával éjjel-nappal kint vannak a legelőn.
Nemcsak a nemzeti parkok sok turistát vonzó attrakciója a legelőkön vidáman vágtázó muraközi ménes, hanem hasznát veszik a gazdálkodók is. Ez a klasszikus igásló az erdő- és vadgazdálkodásban sem nélkülözhető, a fakitermelésnél éppúgy helytáll, mint vadászatoknál. A falusi turizmusban lovas kocsikáztatásra, szekereztetésre alkalmazzák, de egyre több muraközi hátára kerül fel a nyereg is, ugyanis a túralovaglásra vágyó vendégek legtöbbje nem tüzes paripára, hanem nyugodt vérmérsékletű, megfontolt állatra szeretne pattanni. A hagyományőrző turizmus keretein belül a szántás, vetés, boronálás, kapálás feledésbe merült munkálatait is be lehet mutatni velük, a turisták közül sokan igényelnének ilyen programokat. De egy szarvasmarhatelepen is újból megéri ma már fenntartani egy-egy muraközi fogatot, mert ezeknek az egyszerű, ellenálló, igénytelen állatoknak a tartási, takarmányozási költsége csak töredéke egy hasonló teljesítményű traktor költségeinek.