Csacsiság-e szamarazni?

Hortobágy községhez tucatnyi kisebb-nagyobb tanya tartozik, Kónya a nagyobbak közül való. De ne higgyük azt, hogy olyan könnyű megtalálni. Pláne, ha Balmazújváros, a puszta északi része felől keressük. Lehetetlenül rossz utakon döcögünk, és teremtett lélek sincs, aki útbaigazítást adna. De nem nagyon aggódunk. Negyvenegy szamarat nem lehet nem meglátni, pláne, ha az út mentén legelésznek – mint ahogy a gazdájuk a telefonban ígérte. Ott is vannak egy magányos, gazdasági épületekkel övezett tanya udvarán. Az udvart azonban meglehetősen tágan kell értelmezni. Több mint kétszázhúsz hektáros. Blága Mihálynak ugyanis van huszonöt hektár saját és majd’ kétszáz hektár bérelt földje. Itt aztán el tud vonulni az ember, ha akar.
– A jószág is ilyen – nyújtja a kezét. – Van, amelyik egy hétig sem jön elő.
– Olyan van, amelyik végleg elcsatangol?
– Van, de nem az enyém! – feleli önérzetesen. – Amúgy főleg a disznó szeret tekeregni. A szamár vagy a marha nyugodtabb. Az, ha el is bódorog, estére mindig előkerül.
Tősgyökeres kónyai. Itt is született, és ma is itt érzi igazán otthon magát. Van neki ugyan bent a faluban is szép családi háza, de oda csak ritkán jár, mert ugye nem hagyhatja magára a jószágait. De alighanem közrejátszik ebben más is. A szél, a fű, a nap, a legelő – egyszóval a puszta.
Blága Mihály ma már módos embernek mondható. A rengeteg aprójószág és a negyvenegy szamara mellett van háromszáz birkája és vagy kilencven szürke marhája is – de hát ez mind holt tőke. Ő ugyanis szinte soha nem ad el semmit. Legfeljebb néhány kant, csődört vagy bikát. De azokat is inkább ivartalanítja, és tartja tovább őket. Nem szereti a vért, aki pedig állatot vesz tőle, az nem a jószág két szép szeméért, hanem a húsáért veszi. Így hát csak végső esetben válik meg egytől-egytől. Anyaállattól azonban soha. Itt már-már bibliai békességben él a sok állat. Mindegyiknek már a nagyanyjuk is náluk szolgált.
Igaz ez a szürke marhákra is. Vagy húsz éve vásárolta az első tehenet, a Ritát, s azóta csak gyűjti meg gyűjti a szaporulatot. A szamarakkal is így kezdte. Nyolcvannyolcban Földesen megvette a Micit, és ma negyvenegy legelészik a tanya körül.
– Az Úr Jézus is jobban szerette a szamarat – feleli, mikor a lovakat hiányoljuk a tanyájáról. – Látják ezt a nagy keresztet a hátukon meg a nyakukon? – öleli át az egyik kancát a szénáskazal tövében. – Azért lett ilyen alakú a sörényük, mert a szamár melegítette a kis Jézust. Ezért is mondta Jézus, hogy a szamár éljen meg a szemétdombon is.
– Valóban buta állat?
– Ugyan – csóválja a fejét. – Sokszor okosabb némely embernél. Az egyik éjjel például valaki zörgette az ablakot. Biztos a szél, fordultam a másik oldalamra, de kisvártatva megint zörgetnek. Kimegyek, az egyik kancám néz rám rémült szemekkel. És már üget is, vissza az istálló felé. Megyek utána, hát a fia fuldoklik. Lenyelt egy ujjnyi hosszú fadarabot, alig bírtam kiszedni a torkából. Azóta úgy jön utánam, mint egy jó kutya.
De ezt az igazi kutyák nem nagyon szeretik. Szerintük Blága Mihály csakis az övék. Egy öreg, félszemű mudi a legmorcosabb. Pedig ő még csak fél éve van itt. Valaki kiverte, és itt kötött ki. Napokig keringett a tanya körül, mígnem aztán Mihály befogadta. Okos, szeretni való kutya, jó lenne megsimogatni. De nem barátkozik. Van már neki barátja, a gazdája. Ha kéne, az egyetlen szemét is odaadná érte.