Tűzpiros lampionbogyók

Zsidócseresznyének is nevezik ezt a paprikával, paradicsommal, krumplival rokon, ehetetlen gyümölcsű vadvirágunkat, amely hazánkban őshonos. Már a középkorban élő honfitársaink is hasznosították, több társneve, mint a piros páponya, a hólyagcseresznye vagy a kőrontó fű akkortájt születhetett. Főzetét reumás fájdalmak enyhítésére használták a népi gyógyászatban.

A lampionvirág a száraz cserjések, ligeterdők, akácosok jellegzetes szögletes szárú, 30-60 centiméterre növő, lágy szárú évelő növénye. Nyáron nyíló jelentéktelen, piszkosfehér virágai alatt a csészelevél a terméssel együtt növekszik. Végül a skarlátpiros bogyót a narancsvörös vagy tűzpiros, lampionszerűen fölfúvódott csészelevél körülöleli, majd magába zárja, és sokáig a növényen marad. Ha a terméses ágat ősszel begyűjtjük, és a szobában megszárítjuk, hónapokig sem veszíti el a díszítőértékét, legföljebb kicsit megfakul. A lampionba rejtett bogyótermés mérgező. Mivel a lampionvirág nem védett, a kertbe (sziklakertbe) is ültethetjük. Ősszel tőosztással szaporíthatjuk.

Rokona, a perui hólyagcseresznye viszont kifejezetten kerti dísznövény – már csak az ehető, ízletes termése miatt is. Ez a perui rokon paradicsomhoz hasonló „bokorban” nő. Mindaddig, amíg a termés meg nem érik, a papírhoz hasonló csészelevelek lampionszerű burokként ölelik körül a bogyót. Fontos megvárnunk, hogy a termés teljesen beérjen, mert éretlenül mérgező. Az érett gyümölcs viszont üdítő csemege, gyümölcssalátának, de akár lekvárnak is jó.