Erős, de férfiatlan

Három éve, egy fülledt nyári napon az egyébként csendes Tiszatarjánban valóságos közlekedési dugót okozott a Természetvédelmi Világalap (WWF) Magyarország által Hortobágyról idetelepített ifjonc bivalyok érkezése. Kocsival, biciklivel, sőt még gyalog is jöttek kíváncsiskodók, hogy közelről is megnézhessék, sőt megsimogathassák a szelíd, tündérien kedves jószágokat.

Az immáron hároméves bivalyok szaporulattal ugyan nem örvendeztették meg az őket szívükbe fogadó falut, ugyanis herélt mindegyik. Ám ettek, tették, amit tőlük elvártak: a Tisza árterének ökológiai fenntartásában segítettek. Kaptak erre egy villanypásztorral körbekerített hathektáros, tavas területet, ahol rögvest két pofára falták az ártéren nem őshonos, agresszíven burjánzó gyalogakác-cserjét, gond nélkül bekebelezték a kákát, nem keresvén rajta csomót, a nádat, szittyót, s minden mocsári növényt, amihez még az egyébként igénytelennek tartott szürke marhának sincs gusztusa.

Közben bivalyerősre nőttek, csak sajnos igavonásukra napjainkban már nem tartanak igényt. Régi feljegyzések szerint hajdanán Magyarországon legalább százötvenezer haszonállatként tartott bivaly vontatta az ekét, adott finom tejet és húst, vastag bőréből meg többek között csizmatalpat, hámot, gyeplőt készítettek. A bivalyok hasznát napjainkban főleg a természetvédő szakemberek fedezték fel, azzal a szlogennel, hogy vizet a földnek, bivalyt az ártérnek!

– Hozzánk a WWF Magyarország, az önkormányzat és a tiszai hőerőmű által kerültek az állatok – mondja Budainé Hajdú Éva, a falu jegyzője. – Előtte a folyó menti ártéri telephelyükön, ahol tavasztól őszig tanyáznak, kiirtottuk a gyalogakác zömét, amit biomasszaként elégettek a hőerőműben. A helyére őshonos fűzfákat ültettünk, amelyek szintén energiaként hasznosulnak majd. Nagyon megszerettük őket, aranyosak, imádják a vizet, nincs pocsolya, amiben ne dagonyáznának! Jártak ide turisták meg fotósok is. Utóbbiak hiába, mert a bivalyoknak éppen csak az orruk látszott ki a vízből, már ha sikerült őket együtt fellelni. Szelídek, villanypásztorral és mezőőrrel védjük őket. Elvárják tőlünk a simogatást, szeretgetést. Mindegyikük nevet kapott, az én kedvencem Palika lett, a meleg barna szeme miatt…

– Meddig maradnak itt?
– Tőlünk az életük végéig maradhatnának, de mivel heréltek és nincs szaporulat, módosult a WWF Magyarország terve. Szerintük hat hektáron több jószágra lenne szükség a mocsári növényfauna „karbantartásához”. Sajnos túl kell adnunk rajtuk. Vagy cserélünk egy bivalytenyésztővel – már keresgélünk –, vagy eladjuk őket, s a pénzből üszőket, szerencsés esetben vemhes üszőket veszünk. Mivel a bivalyok nem az önkormányzat tulajdonai, hanem a természetvédelmi szövetségé, megállapodtunk: ha sikeres az akció, a szaporulatból ötöt visszaadunk nekik, mert másutt is szükség van rájuk.

– Mennyibe kerül egy bivaly?
– Úgy hallottam, egy üszőért 200 ezer forintot is elkérnek. Ha rövidesen nem kelnek el, akkor még nálunk telelnek. Ha elkerülnek innen, sokan búsulnak majd utánuk. Meg kell barátkozniuk a bivalylányokkal, akik majd kisborjúkkal ajándékoznak meg bennünket.