Egymillió birka rágja a füvet

Nehéz idők járnak a juhokra meg a juhászokra. Roppant kemény és hosszú volt a tél, az állatok a télre gyűjtött takarmány utolsó szálait, szemeit eszik, de hiába a jó idő, még mindig nem mehetnek ki a szabadba legelni. Belvíz borítja ugyanis az ország legtöbb helyén a más időkben ilyenkorra már arasznyi füvet nevelő réteket, legelőket. Hajduk Péter, a Magyar Juh- és Kecsketenyésztők Szövetségének igazgatója szerint azonban nem csupán a belvíz a probléma. Gondok sokasága sújtja az ágazatot.

Van kiút – igaz, nehéz végigmenni rajta. A májusi gyepen legelésző göndör birkanyájakat látva a romantikára amúgy is hajló kívülálló hajlamos azt hinni, hogy a magyar puszta még mindig tartja előkelő helyét a világban. Az igazság viszont az, hogy a világ juhászata messze lehagyott bennünket. Alig egymilliós létszámával a hazai juhágazat legfeljebb a középmezőnyben szerepel. A velünk szomszédos Romániában például több mint tízmillió birka rágja a füvet, már a Nagykároly, Tasnád, Nagyszalonta környéki legelőkön is román csobánok kurjongatnak a nyájterelő kutyáik után.

A szakemberek szerint a magyaroknak is élni kellene a lehetőségekkel. A külhoni piac ugyanis szinte korlátlan: az Európai Unióban elfogyasztott juhhúsnak csupán hetven százaléka származik az unión belülről, a többit távoli országokból kénytelen importálni. Jelenlegi állapotában viszont a magyar juhászat nemigen képes kihasználni ezt, a nem is olyan régen még hárommilliós juhlétszám fokozatosan csökken. Pedig ma már szerencsére a gyapjúnak is kezd ára lenni, hála a kínai textilgyárak érdeklődésének, de két-három éve a gyapjú senkinek se kellett, s a húsárak se valami fényesen alakultak. Ezzel párhuzamosan viszont aszály sújtotta a legelőket, a kaszálókat, a takarmányárak fokozatosan nőttek – talpon jószerivel csak az maradt, aki saját földterülettel rendelkezett.

A szövetség vezetője szerint sok a tennivalója mind a termelőnek, mind az államnak. Csökkenteni kell a termelési költségeket, új takarmányozási technológiákra, korszerű etetőkre-itatókra van szükség, és a nálunk még kevésbé ismert legelőkerteket kell beállítani, ahol – megfelelő közbiztonság mellett persze – emberi felügyelet nélkül is nyugodtan legelhet a birka. Sok juhász szakmai tudása sem kielégítő, mindenféle fajtát összekereszteznek, aminek az az eredménye, hogy egy anyajuh kevesebb bárányt hoz a világra, mint mondjuk Spanyolországban vagy Franciaországban. A gall pásztorok, ellentétben a mieinkkel, egyáltalán nem idegenkednek a szövetkezés gondolatától: akár 500-600 ezres állatállományt is összefognak, hogy az érdekeiket megfelelő súllyal képviseljék a felvásárlókkal, az állammal vagy az EU-val szemben.

Pedig ott az állami és uniós segítség se annyi, mint nálunk. Anyajuhaink után tavaly valamivel több mint hat eurót kaptak a gazdák, a franciák ennek a tízszeresét. Ebben a magyar juhászok nemigen reménykedhetnek, de abban talán igen, hogy az állami földeket legeltetéssel hasznosíthatják, s hogy az agrár-környezetgazdálkodási program egy kicsivel többet juttat majd az ágazatnak.