Szálkamentes hüvelyek

Őshazájában, Mexikóban az indiánok legősibb eledele volt a bab, ami csak a XVI. században került Európába, mégpedig karós bab formában. Idővel ebből nemesítették a zöldbab (bokorbab) fajtákat. Hazánkban ma mintegy 80 fajtát tartanak nyilván, nálunk a sárga hüvelyű az elterjedtebb. Nyugat-Európában szinte kizárólag a zöld hüvelyű babfajtákat termesztik, amelyek ugyanolyan jó ízűek, mint a sárgák, azonban később kezdenek szálkásodni és magnéziumtartalmuk is magasabb. De minden zöldbabban jelentős arányú a B1-, B2-, az E- és a C-vitamin, valamint a karotin, ugyanakkor kimagasló a fehérje- és a dié­tás¬rost-mennyisége. Jóval könnyebben emészthető, mint a szárazbab.

A zöldbab melegigényes, a fagyot nem bírja. Fejlődéséhez az alacsonyabb hőmérséklet kedvezőbb, mint a nagy meleg, ami az ártalmára is lehet: 35 fok fölött elrúgja a termését. Fényigénye közepes, így köztesként is termeszthető. A korai termesztéshez a lazább szerkezetű, humuszos, jó vízgazdálkodású barna homok- vagy vályogtalajok a legalkalmasabbak. Ne ültessük a fajtákat frissen istállótrágyázott talajba, tápanyagszegény földön N-P-K műtrágyakeverékkel trágyázzuk.

Akkor kell vetni, ha a talajhőmérséklet 10 fok fölé emelkedik. A javasolt vetésmélység 4-5 centiméter, soros művelés esetén az ajánlott sortávolság 40-50 × 5 centiméter. Sok vizet kíván csírázáskor is, de a fő öntözési időszaka a virágzás és a terméskötődés. Virágzás előtt gyakrabban és kis adagokkal öntözzük, mert ezzel hűsítjük a növényt és növeljük a páratartalmat a környezetében. Virágzáskor és a terméskötés idején viszont a korábbi mennyiség háromszorosát kijuttatva öntözzük. A rendszeres sorközműveléssel kiirtjuk a gyomot és föllazítjuk a talaj fölső, tömörödött rétegét, amivel javítjuk a vízgazdálkodását.