Juhász a tűréshatáron

Negyvenöt éves villanyszerelő Németh Endre, szakmájában teljes munkaidőben dolgozik a Tiszai Vegyi Kombinátban, ugyanakkor őstermelő is. Hajnali 4-kor kezd a tanyán, 7-től a gyárban, műszak után pedig ismét a telepen dolgozik, ahol kecskéket, malacokat is tart. Fix állás nélkül a rezsit se tudnák fizetni, ráadásul a birkahúst, a kecsketejet a felesége, a gyerekei nem szeretik, csak ő. Az állatok szeretetét gazdálkodó szü­leitől, nagyszüleitől örökölte, a bárányokat már gyerekként is különösen nagyon szerette.

– Néhány merinóval kezdtem, hobbiból. Amikor ránk zúdult a 2006-os árvíz, már 70 birkám volt. Majd pár aszály és fagy nélküli év után, mikor nem sült ki és nem is tocsogott a legelő, már 170 anyajuhom volt. De jött a tavalyi, minden eddiginél nagyobb borzalom! – meséli a férfi. – A jószágokat a volt téesztelepre menekítettük, ahol se víz, se áram. Az istállókat, a karámokat elöntötte a víz, elvitte az etetőket, az itatókat, a szerszámokat is. És hozott a helyükre rengeteg mocskot, iszapot. Az 50 kisbárányom és a vezérürüm odaveszett. Hat vemhes anyakocám sorra elvetélt. Ennek utóhatása ma is tart, hiszen sok birkám megfertőződött, felfázott. A körmük úgy tönkrement, hogy alig bírtak menni. Máig kezelem őket meg öntöm beléjük a vitamint. De nekem a legelő a legnagyobb gondom!

Kimegyünk, hogy megnézzük – a látvány elborzasztó. Egyrészt közvetlen a tanya mellett épül a végleges körgát: túrás túrás hátán. Másrészt a tavalyi víztől szenvedő legelő nem kapott lábra, teli van iszapfoltokkal, kosszal, szeméttel. A gazda szerint ez legelésre még „elmegy”, de kaszálásra alkalmatlan. És a mostani takarmányárak miatt még nagyobb gond az etetés.

– Meg kell venni mindent, a tápot is! – vonja meg a vállát. – Az árpa mázsája 5 ezer forint. Most igen jó kosztra van szükségük, hogy kikupálódjanak. Tavaly ilyentájt már nyírtuk őket, most mindennel csúszunk. A szaporulatról nem is szólva! Negyven kisbárány a 160 anyajuh mellett? És milyen gyengécskék! Sokáig hagyom őket szopni, csak erősödjenek. Az a baj, hogy nincs saját földem. Bérleményen termelem a takarmányt, ami kevés az ellátásukhoz. Pedig az állattartás manapság saját föld nélkül nem kifizetődő.

– Amikor belevágott a birkatartásba, nem gondolt erre?
– Későn kaptam észbe. Ma már az ónodi határ jó része idegenek, pestiek, külföldiek tulajdona. Ritkán akad eladó föld, de még bérlemény is. A mostani tél hosszú és fagyos volt, tavasszal megint kijött a Sajó, és elöntötte a legelőmet. A tavalyi károm legalább másfél millió forint volt! Szerencsére a húszéves fiam már besegít, de a lányok még iskolába járnak. Az eddig nagy türelmű nejem szerint itt az idő, hogy felhagyjak a kínlódással, különben azt mondja, elvisz az infarktus. Eladni a juhokat, és mindjárt nem lesznek álmatlan éjszakáim! Manapság nem lehet hosszú távra tervezni. Még egy évre sem, máról holnapra élünk.

– Maga döntött már?
– Egy állattartó ismerősöm szerint a kényszereladás a legrosszabb megoldás. Feladni azt, amit még alig kezdtem meg!? Ónodon már csak egyedüli birkás vagyok, a faluban állatot rajtam kívül csak ketten tartanak: az egyik négy tehenet, két lovat, a másik két tehenet, két lovat. Vagy három gazdának van saját földje. Sajnos itt is elszoktak a paraszti munkától, élelmiszert a multiknál vesznek az emberek Miskolcon. De nékem nem mindegy, mit eszem. Már az is öröm, hogy az egyik anyakocám tízet fialt. A süldőket majd tápra, terményre cserélem. Végleg dönteni nagyon nehéz! Mi van, ha megbánom? Ráadásul állattartás nélkül fél embernek érzem magam. Úgyhogy még hezitálok...