Szakálla van a nősziromnak

Ismerték már az ókorban is, akkor a később firenzei nősziromnak nevezett faj volt a legjobban elterjedt. Fűszerként, illatszerként egyaránt kedvelték, gyógyszernek is használták. Jellegzetes, ibolyaillatú szaporítóképlete (rizómája) volt, ezért hazánkban ibolyagyökérnek hívták.

A nőszirom nemzetséghez tartozó fajok környezeti igénye eltérő, ami lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb módon hasznosíthassuk őket, így például sziklakertbe, kerti tó környékére vagy virágágyásba ültetve. Virágzási idejük is különböző, de általában tavasztól nyár közepéig tart. Napsütötte környezetben díszlenek igazán, nagy szárazságban az öntözést meghálálják, de túlságosan nedves körülmények között elpusztulnak.

A növény a talaj felszínéhez közel fekvő rizómákkal (szaporító­képletekkel) terjeszkedik, ezért mindig óvatosan végezzük környezetében a talajmunkát. Rizómá­jának szétosztásával szaporíthatjuk az elnyílástól egészen a nyár végéig. Ehhez először vágjuk le a virágszárakat, szedjük föl a szaporító­képleteket, majd éles késsel vágjuk kisebb darabokra és ültessük el. A rizómadarabokat vízszinteshez közeli helyzetben tegyük a földbe, közvetlenül a talajfelszín alá. A magasabb, 50-80 centiméteres fajták szaporítóanyagát egymástól 40-50 centiméterre ültessük, míg a sziklakertekben népszerű törpe (15-30 centiméteres) változatoknál 20 centiméteres sor- és tőtávolságot tartsunk.

Csak a jól előkészített talaj garantálja a bőséges virágzást, ezért fontos, hogy a magasabb (50-80 centiméteres) fajták földjét legalább 30 centiméter mélyen forgassuk meg.

A szokásos kerti műtrágyákkal trágyázhatjuk, azonban a túlzott nitrogénezést kerüljük, mert az a lombozat buja növekedéséhez vezet, és elvonja a virágzáshoz szükséges tápanyagokat, például a foszfort és más elemeket. Ha a nőszirmot agyagos talajba ültetjük, keverjünk a földjébe valamilyen lazítóanyagot: durva szemcsés homokot vagy komposztot.