„Schengennel Szlovákia elveszíti déli területeit”

Mielőtt beindítanánk az autó motorját, nem árt utánanéznünk, mi fán terem is az a Schengen. Nos, ez egy 425 lelket számláló városka Luxemburg legdélibb részén, a Mosel folyó partján, közel a francia és a német határhoz. A folyón horgonyzó hajó fedélzetén írták alá 1985-ben azt az egyezményt, amelynek lényege a határátkelés ellenőrzésének fokozatos felszámolása az Európai Unió tagállamai között. Magyarország és Szlovákia között például várhatóan január 1-jére érkezik el ez az idő.

– Mit jelent majd számunkra a schengeni egyezmény életbelépése? – kérdez vissza Szép Rudolf, az Esztergommal szembeni Párkány alpolgármestere. – Hát ezt – emeli felém a névjegykártyámat.
– Úgy érti, hogy szabad földet?
– Pontosan.
– Ezek szerint most nem szabad…
Az alpolgármester pillanatig kivár a válasszal.
– Természetesen szabad. De számunkra érzelmileg nagyon fontos, hogy a párkányi hídon úgy kelhessünk át, hogy közben nem kell felmutatnunk az iratainkat. Egy út vége ez, amely évtizedekkel ezelőtt kezdődött, akkor, amikor már legalább évente kétszer átkelhettünk a dunai kompon. Aztán négyszer. Aztán korlátozás nélkül. 2001-től pedig már hídon. S néhány hónap múlva majd szabadon, mindenféle korlátozás nélkül.
Kezébe adom a cikk másolatát, mire a férfi csak legyint.
– Ez butaság, ami legfeljebb arra lehet jó, hogy békétlenséget teremtsen. De nem tud. Párkány lakóinak hetven százaléka magyar, s mégis mindig ugyanazt a szlovák polgármestert választják. Miért ne tennék, ha egyszer elégedettek a munkájával?
Azért ha már itt vagyok, átvesszük a cikk néhány tételét.
– „A párkányi–esztergomi Mária Valéria hidat úgy építették újjá, hogy azt ne használhassák nehéz teherautók vagy autóbuszok, azoknak továbbra is több tíz kilométeres kerülőket kell tenniük. A kérdés az: nem volt a cél inkább annak meggátolása, hogy a hídon keresztül tankok is közlekedhessenek?”
– Mondom, hogy butaság – ingatja a fejét a férfi. – Ezek szerint a szerző azt sem tudja, hogy autóbuszok közlekedhetnek a hídon. Különben mi vinné és hozná az ezernyi munkavállalót az esztergomi Suzuki gyárba napról napra? A kamionforgalmat pedig a két város nem bírná el. Arra majd azon az új hídon lesz lehetőség, amely egyszer a Zsámbéki-medencét köti össze a Felvidékkel.
Hogy mikor épül meg ez a híd, arra viszont Szép Rudolf sem tud válaszolni. Az bizonyos csak, hogy afféle elő-Schengenként egy éve április elejétől október végéig már most is mindenféle ellenőrzés nélkül csónakázhatnak át a Duna némely szakaszán az arra vágyakozók.
– Azt írja meg, hogy januártól olyan lesz Esztergom és Párkány, mintha egy város volna. Ez a lényeg.

– Komárom újraegyesül – csillan fel Békési Péter szervezési osztályvezető szeme a szlovákiai város hivatalában. – Természetesen nem jogi értelemben, hanem a gyakorlatban – teszi hozzá.
– De mi változik a gyakorlatban?
– Most csak annyi, hogy a határőrök nem élvezkedhetnek tovább az útlevél-ellenőrzéskor.
– Most megteszik?
– Néha bizony még megengedik maguknak.
– A szlovákok és a magyarok is közelebb fognak kerülni egymáshoz?
– Ahhoz le kellene zárni a múltat. Például Trianont.
– Hiszen éppen Schengennel fog eltűnni a határ.
– A következményei azonban nem szűnnek meg.
A benesi rendeleteket említi, az esztergomi érsekség vagy a pannonhalmi apátság kárpótlásának elmaradását. De ugyanúgy a bős–nagymarosi erőművet is, amely mögül – a szlovákok szerint – Magyarország kihátrált.
Előveszem a cikket, olvasom belőle:
– „Pozsony a déli területei elvesztésével már előre számolt, ezért kapott elsőbbséget a Pozsony–Kassa autópálya megépítése a drága északi vonalon, szemben az olcsóbb délinél. Mint ahogy elkerülik a déli részt a kőolajvezetékek és a vasút is.”
– Hogy mivel számolt Pozsony, azt nem tudom, de az bizonyos, hogy az ipar javarészt északra települt, a magyarlakta területeknek meg maradt a mezőgazdaság. Ma már nem lehet megélni belőle, ezért mifelénk magas a munkanélküliség. Még szerencse, hogy a Duna túloldalára gyárak települtek.
– Szerencse?
– Szerencse azért, mert legalább van munkájuk az ittenieknek. Viszont a gyárak oda adóznak, a munkavállalók a keresetük egy részét ott költik el. Nálunk meg az alacsony forgalomra panaszkodnak a boltosok. Az igazi szerencse az lett volna, ha a gyárak hozzánk települnek.

Fiatal férfi üldögél a komáromi vasútállomás előtti padon, a 21 éves Robert Lakatos.
– A fater az oka mindennek – legyint kedvetlenül. – Azt mondta, elég volt az ingyenélésből, és betetetett a túloldali Foxcomba. Pedig én tudom, hogy a törvény szerint 25 éves koromig köteles eltartani.
– Mi a dolgod a gyárban?
– Telefon-előlapokat gyártunk. Az a dolgom, hogy etessem a gépet. Már két hónapja.
– Mennyit adnak?
– Tízezer koronát. Ebből hármat megtartok, a többit hazaadom.
– Schengenről hallottál már?
– Arról nem – áll fel a legény. Busz érkezett, ahhoz indul.
A járművek egymást érik, a legalább harminc buszon Nokia felirat. Valamennyi megtelik, többségük a környező falvakból szedi össze az éjszakai műszakba indulókat. A buszok hamar felszippantják a munkavállalókat.
Fél hét van, a buszok ismét az állomás elé kanyarodnak. Hozzák a nappalos műszakból érkezőket.
– Tízezer korona nettót keresek – válaszolja egy fiatal lány, Zsidek Andrea.
– Milyen a munkád?
– Egyhangú. Egyik nap válogatok, másik nap ellenőrzök, harmadik nap csomagolok. Mindezt 12 órában. Közben van kétszer húsz perc szünet és kétszer tíz perc.
– Ha beteg vagy, hová mész orvoshoz?
– Itt megyek. A munkaközvetítő, amelyik alkalmaz, fizeti utánam a járulékot.
– Schengenről hallottál?
– Hallottam, de nem érdekel.

Most pedig üljünk mi is kocsiba, induljunk az Ipoly partjára, fel, egészen Szécsénykovácsiig. Itt szálljunk át a polgármester, Filip József autójába, aki a folyó partjára visz bennünket.
– Az egykori Kassa–Budapest főútvonal – mutat szét a faluvezető.
Bokrokkal szegélyezett, idő rágta úton haladunk, ahol két jármű csak üggyel-bajjal fér el egymás mellett. Nehéz elképzelni, hogy valaha ez kötötte össze a két nagyvárost.
– Nekünk ezt jelenti Schengen – állítja le a motort Filip József.
A folyó partján állunk, Petőpusztánál, velünk szemben Pörtyénpuszta, Szécsény külterülete. Az Ipolyon kezdetleges fahíd.
– Rosszul látja, nincs itt semmiféle híd – nevet a polgármester. – Csak két hídfő, amely egészen közel került egymáshoz…
Annyira közel, hogy csupán egy csónak fér el közöttük. Egy csónak pedig igen labilis alkotmány, idősek számára veszélyes is volna, ezért néhány pallót vetettek a csónak fölé, a két hídfő közé… Mert a jogszabály egyelőre itt is csak a csónakon való átkelést engedélyezi…
A hivatal falán pedig már ott a jövőre elkészülő, kétsávos híd látványterve.
– Valamikor 47 helyen lehetett száraz lábbal átkelni az Ipolyon – tudom meg. – Ma alig néhány híd köti össze a két partot, legalábbis a magyar oldalon. A mienk lesz a negyedik, a rárósi meg az ötödik.
– Olyan közel épül egymáshoz két híd?
Ráróspuszta alig tíz kilométerrel feljebb található. Nem mintha nem lenne rá szükség, csak hát lejjebb számos helyen szeretnének hidat – egyelőre hiába. Errefelé meg egyből kettő épül…
– Kilobbiztuk… – somolyog a beszélgetőtársam.
Hogy miképpen? A faluvezető tudta, hogy a szlovákok nem szívesen áldoznak a magyar települések összekötésére. Viszont ha cserébe egy olyan híd is épülne, amelyen a magyarok könnyen elérhetik a színszlovák Alsósztregován a termálfürdőt, és ott pénzt költhetnek… Állt az alku.
A szécsénykovácsiak azonban egyelőre nem a fürdeni járnak a hídon, hanem munkába. Mert a munkanélküliség errefelé még a Duna mentinél is magasabb, a magyarországi gyümölcsösökben viszont szükség van az idénymunkáskézre.

Hazafelé tartva pedig nézzünk még be a Párkány közeli Kőhídgyarmatra, hogy egy olyan családdal találkozzunk, amely Schengennel nemigen foglalkozik, még kevésbé avval, hogy Szlovákia elveszíti-e a déli területeit, sokkal inkább a gyakorlatban éli meg a határok fokozatos felszámolását.
Estébe hajlik az idő, mire a faluba érek, gondolkodom is, illik-e ilyen későn ismeretlenül bekopognom valahová. Végül megtettem – szerencsémre. Sütőék olyan szívélyesen fogadtak, mintha régi ismerősök volnék.
– Ez már a harmadik ország, ahol lakom – húz pólót a tiszteletemre Sütő László. – Negyven évet éltem Székelyudvarhelyen, 17-et Magyarországon, kettőt pedig Szlovákiában.
– Mi késztette az újbóli országváltásra? – adódik a kérdésem.
– Egyszerű. Nagyobb lakásba akartunk költözni.
– Az anyósomat sem hagyhattuk egyedül Udvarhelyen – toldja meg a férfi párja.
– Pontosan. Egy kőbányai lakótelepen, harminckét négyzetméteres lakásban szorongtunk. Azt eladtuk 7,2 millióért, itt pedig 850 ezer koronáért megvettük ezt a házat – mutat körbe.
Ahogy számolom, a két összeg körülbelül egyforma.
Jó állapotban lévő családi ház udvarán üldögélünk, lehet vagy száz négyzetméter. Hozzá még az udvar, a kert. A házaspár egyik fia Ipolyszalkára udvarolt, innen jött az ötlet: miért ne telepedhetnének át ők is?
– Alig várom, hogy hazajöjjek a munkából, etetem az állatokat, ásom a pincét – lelkendezik a férfi.
– Innen jár dolgozni? – kapok a szaván.
– Miért ne? Pilisjászfalura járok át, a kőbányába. Hatkor kezdődik a műszak, elég ötkor indulnom.
– Én már nyugdíjas vagyok – veszi vissza ismét a szót az asszony. – De amikor két éve ideköltöztünk, még én is dolgoztam, Pilisvörösváron, a kandallógyárban. Kőbányáról két óra volt az út odáig, innen a fele.
Sütő László a fizetését természetesen forintban kapja, a pénz egy részét Magyarországon költik el, a maradékot pedig átváltják. Ezen persze veszítenek, különösen, ahogy gyengül a forint, ám a pénzváltó bódék egy részén ott a kiírás: fizetésátváltás. Nagyobb összegre kedvezményt adnak.
– Az állampolgárságot sem veszik fel?
– Megtehetnénk, de minek? Semmi értelme. Kaptunk lakhatási kártyát öt évre, amikor lejár, majd meghosszabbíttatjuk. Még a polgármester-választáson is részt vehettünk.
– És a falu? Mit szóltak ahhoz, hogy az anyaországból telepedtek át?
– Örültek nekünk. Amikor költöztünk, hárman is segítettek a pakolászásnál. Nagyon jó kis falu ez, színmagyar.
S bizonyságul, hogy milyen kedvesek a kőhídgyarmatiak, azonnal átugrik a férfi a szomszédba egy üveg borért.
Utolsó aggályom a nyelvtudásuk hiányával kapcsolatos.
– Szlovákul nem tudunk, ez már igaz – emeli Sütő László a poharát. – De ha belegondolok, erre nincs is nagyon szükségünk.
– Az ügyintézés, a számlák…
– Egyszer akadt csak dolgunk Érsekújváron, a bejelentkezésnél, vittük az egyik szomszédunkat tolmácsnak. A számlák szlovák nyelvűek, de elég egyszer kiigazodni rajtuk, utána már könnyen megy. Elvégre a számok ugyanolyanok, nem igaz? – nevet.
– Egy szlovák szótárt azért csak beszereztek már…
– Még nem… Na jó, igaza van, azt majd veszünk egyszer.