A régi idők honvédőharcaira, hőseire emlékezünk

1992-től a kormány határozata alapján május 21-én ünneplik a magyar honvédelem napját. 

– e tárgyilagos szavakkal tudatta 1849. május 21-én a magyar honvédsereg főparancsnoka, Görgei Artúr tábornok Kossuth Lajos kormányzó-elnökkel az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tavaszi hadjáratának legfényesebb sikere, a budai Vár visszafoglalásának hírét. A kormány határozatára 1992-től ezen a napon ünnepeljük a magyar honvédelem napját. 

 Az újonnan felállított honvédsereg 1848. szeptember 29-én a szabadságharc első ütközetében, Pákozdnál megállította a forradalom eltiprására indult Josip Jelacic (a magyar nyelvben Petőfi verse nyomán Jellasicsként ismert) horvát bán csapatait.

A Tisza mögé szorított honvédsereg a márciusban kezdődött tavaszi hadjárat során az ország területének nagy részét visszafoglalta, Pestre április 25-én vonult be. A szabadságharc vezetői parázs viták után úgy döntöttek, nem üldözik tovább az osztrák főerőt, hanem Budát foglalják vissza. (A fáradt seregnek Bécs felé indulva túlerővel kellett volna szembenéznie, a hazai közvélemény pedig a Függetlenségi Nyilatkozat április 14-i elfogadása után azt várta, hogy a főváros, az ország szuverenitásának szimbóluma ismét magyar kézre kerüljön.)

Buda várát Heinrich Hentzi altábornagy parancsnoksága alatt mintegy ötezer császári katona védte, a május 4-én a fővároshoz érkezett sereg létszáma mintegy 31 ezer főt tett ki. A fővezér Görgei Artúr megadásra szólította fel Hentzit, és azt is világossá tette: ha a védtelen Pestet támadás érné, a védők nem számíthatnak kegyelemre. Hentzi nem adta fel a várat, sőt folyamatosan lövette Pestet, később a Vízivárost is. 

A honvédsereg kénytelen volt hosszabb ostromra berendezkedni, a Komáromból hozatott nehéz ostromágyúk május 16-án reggel szólaltak meg, s a nap végére a falak nyugati és délnyugati részén, a Fejérvári kapu környékén hatalmas réseket ütöttek. Másnapra virradóra általános támadást indítottak, de a még túl magasan levő résen át a honvédek nem tudtak behatolni a várba.

Az I. hadtest a várfal Krisztinaváros felőli szakasza, a III. a Bécsi kapu és a Vérmező felé eső sarokbástya, míg a Kmetty-hadosztály a vízivárosi vízmű sáncai ellen intézett támadást. A golyózápor közepette először, hajnali négy óra körül az I. hadtest csapatai jutottak be a várba. A Szent György térrel szemközti - viszonylag alacsony - falakat egy önkéntesekből álló század mászta meg, majd a 47. zászlóalj is benyomult a várkertbe. Az itt védekező olasz Ceccopieri-zászlóalj letette a fegyvert, a magyar zászlót először Püspöky Gracián honvéd tűzte ki a várfalra, akit ezért hadnaggyá léptettek elő.

Miután az I. hadtest több zászlóalja is bejutott a várba, egy nagyobb csapat élén maga Hentzi indult ellenük rohamra, de az őket fogadó sortűzben halálos sebet kapott, katonáit szuronyroham állította meg. Ezzel egy időben a III. hadtest csapatai betörtek a Bécsi kapunál, s röviddel később Kmetty is elfoglalta a vízmű sáncait. Hentzi helyettese, Alois von Alnoch ezredes ekkor a robbantásra előkészített Lánchídhoz szaladt, és életét feláldozva szivarját a hídra helyezett négy mázsa lőporba vetette. 

A még fogságba nem esett császári csapatok a királyi várba vonultak vissza, ahol reggel hét óra körül letették a fegyvert. Hentzi a gondos ápolás ellenére két nappal később belehalt sebébe, a császári propaganda később azt terjesztette, hogy betegágyán bántalmazták. Az emlékére 1852-ben I. Ferenc József saját költségén állított, a nemzet által provokációnak érzett emlékmű 1899-ig állt a budai Várban a Szent György téren, akkor zárt térbe helyezték át, és csak 1919-ben bontották el.

A 17 napig tartó ostrom alatt a császári és királyi hadsereg négy elsőrendű hadosztályát veszítette el, 710 katonája esett el, négyezren, köztük 113 tiszt hadifogságba került. 

(Cikk forrása:  Nemzeti Archívum Sajtóarchívuma)