Szabadságnak szentelt élet

Vasvári Pál szerepel Petőfi Sándor naplójában is, az 1848. március 15-i napon: „Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz, s ott várjanak meg együtt engemet. (…) Bulyovszky és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl, s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony, egyenesen Bécs felé, a nélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna. – Jó jel! – kiáltánk föl egyhangúlag.” 

Vasvári – a forradalom győzelme szempontjából jó előjelnek tartott eseten túl – Petőfi Nemzeti dalának nyomtatását azzal segítette elő, hogy ollóval vágta föl a papírt, hogy a nyomdászok minél hamarabb elkészülhessenek – írta róla Okos Márton. Utána tevékenyen részt vett mind a 12 pont megírásában, mind kinyomtatásában, továbbá lelkesítő beszédet is tartott az embereknek. 

„Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk – írta meg a történéseket Petőfi. – Jókait, Vasvárit, Vidacsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a Nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték.” Vasvári aznap természetesen részt vett Táncsics kiszabadításában is. A Várban a lelkes forradalmárok kifogták a lovakat a jármű elől, és ők maguk húzták az immáron szabad politikai fogoly kocsiját. Tehát Vasvári nemcsak részt vett az eseményekben, hanem egyik fő alakítója is volt. 

Ki volt Vasvári Pál? 

Tiszabűdön született 1826-ban, gö­rög­katolikus pap gyermekeként – írja a Rubicon Online. A család hamarosan Hajdúböszörménybe költözött. 1837-től tanult a nagykárolyi gimnáziumban. Hamar felfigyelt rá a Károlyi család és házitanítóként alkalmazta. A Károlyiak támogatták őt, a fővárosban bölcsészetet és jogot tanult. 

Már 19 évesen – akárcsak Petőfinek – jelentek meg írásai az Életképekben. A Kisfaludy Társaság pályázatára vígeposzt írt. Először A szerelmes bajnok cíművel pályázott, két évvel később, 1847-ben meg is nyerte a pályadíjat Zrínyi Miklós, a költő című alkotásával. Zombory Máté 1999-ben közölt részleteket félbehagyott tanulmányából, mely Mátyás királyról szólt. 

Tanított gróf Teleki Blanka leányiskolájában is, magyart és történelmet. Diákjai körében roppant népszerű; ők azok, akik Barabás Miklóssal elkészíttetik arcképét is – írta Okos Márton 1990-ben. 

1848. március 19-én találkozott Széchenyi Istvánnal, aki azt jegyezte fel róla naplójában, hogy milyen kedves fiatalember. Ugyanekkor a Habsburg-birodalom titkos ügynöke azt írta róla, hogy veszedelmes felforgató. Minden társadalmi réteg sorsa foglalkoztatta, többek között beadványt írt Szemere Bertalan miniszterelnökhöz, hogy a hadirokkant katonáknak juttassanak földet – írta meg e történetet 1972-ben az Agrártörténeti Szemle. 

Forradalmi tevékenysége 

A forradalom győzelme után Kossuth titkára lett. Nyugodt irodai állását feladva részt vett a honvédsereg szervezésében. Harcolt a pákozdi csatában, majd a kormánnyal Debrecenbe menekült. Itt sem bírta aztán a tétlenséget, így Bem Józsefet segítette. Nagyszalonta környékén toborzott, hogy II. Rákóczi Ferencről elnevezett szabadcsapatával a Bem József seregét hátba támadó románok ellen harcoljon. 
Vasvári lelkületében is nagyon hasonlított barátjához, Petőfihez. Nemcsak kiváló szónok volt, hanem halált megvető bátorsággal küzdött az ellenféllel szemben is. A romantikus nacionalizmus elkötelezett híve volt. 

Nem menekült el 

1849. július 13-án a román felkelőkkel vívott harcban veszítette életét, mindössze 23 évesen, Havasnagyfalu térségében. Halálának körülményei­ről így írt Okos Márton: „A Marisei melletti fennsíkon magára maradt Rákóczi szabadcsapatát a románok – vezetőjük Avram Iancu – bekerítették. A visszavonulási utakat kivágott fákkal torlaszolták el. A sereg megpróbált a gyűrűből kitörni, az sikerült is. A visszavonulásban kavarodás támadt, az egyik, ökrök vontatta ágyú felborult. Vasvári nem menekült el, hanem néhány társával az ágyú megmentésére sietett. Vívás közben találat érte, majd karján is megsebesült. Félholtan azt kérte, vigyék Iancuhoz. A kérését nem teljesítették, az egyik vérszemet kapott román megölte." 
Utolsó írásainak egyikében az ókori Rómát, Pompeji sorsát idézte fel, mintegy előre látva tragikus sorsának beteljesülését: „Én is ott járok a viharos események közt, mint Plinius egykor a Vezúv hegy tűzokádásánál, a természet roppant tüneményét vizsgálva, hogy az utókornak leírja… s míg az utókorról gondoskodott, a lávatömeg eltemette.” Bár életműve nem teljesedhetett ki, gondolatai ma is időtállóak: „A nemzetek együtt, egymás mellett akarnak emelkedni, nem pedig egymás romjain.” 

Egész életét a magyar szabadságért vívott küzdelemnek szentelte. Holtteste, akárcsak Petőfi Sándoré, sosem került elő.