Megint jöttek, erőlködtek

Jó kis zuhé volt az éjjel, legalább nem porzik majd a pálya – mondta egy álmos képű fiatalember a cimborájának Tiszaszőlős takaros kis főterén. – Meg a torkod se – rikácsolta egy testes nőszemély, akiről nem volt nehéz megállapítani, hogy az álmos képű felesége. – Látom, honnan jöttetek, az anyátok szentségit – morgott tovább az asszony, s a falu egyik kocsmája felé bökött. (Ha lett volna a versenyen női birkózás, hát nem lennék az ura helyében.)

Én viszont bátran indultam a kocsma, vagyis a Szomjas Horgász felé, ahol a tulaj mindent megtett, hogy a szomjas újságíró szomját oltsa. Az ivóban, ahogy kell, már reggel nyolckor tisztességes létszámban jelen voltak a vendégek és a falu lakói, hogy aztán a reggeli feles után irányt vegyenek a felvonulás, majd az ünnepi megnyitó felé.

A színpadról a szónokok a dög melegben nem sok izgalmat okozó protokollbeszédekkel kergették az ájulás határába a versenyzőket, de ők tűrtek, tisztességgel. Az utolsó szónok a polgármester volt, aki az elegánsan rövid beszéde végén a „Hajrá, magyarok, hajrá, Magyarország!” felkiáltással buzdította balesetmentes versenyzésre a résztvevőket. Ezt követően elénekelték a Himnuszt, majd a lelki feltöltődés után megindultak a focipályára, hogy fizikailag is a csúcsra jussanak.

Az egyik legnehezebb szám a sodrófahajítás, amelyre csak nők nevezhettek, s úgy tűnt, ebben a műfajban az idősebbek vannak otthon. (Bizonyára nem véletlenül; gyakran tréningezhetnek, mikor az uruk hazamegy a Szomjas Horgászból…) Itt mindenki nagyon elszánt volt, igazi düh motiválta a hölgyeket, hogy egy jól irányzott dobással földre fektessék a fabábut. Nekünk, kocsmajáróknak csak az a szerencsénk, hogy a fehérnép igen rossz találati aránnyal dolgozik.