Valahol otthon lenni

A hat szereplő mindegyike keserves stációkat járt meg, amíg új egzisztenciát és otthont teremtett magának. Szökésük történetét idézik, miközben a stábbal visszatérnek Ukrajnába, Romániába, Horvátországba, szülő- és lakóhelyükre. Kárpátaljáról, Erdélyből, a Vajdaságból 1980 és 1992 között települtek át Magyarországra.  Négy család története bontakozik ki, miközben a rendező  keresi a választ a kérdésekre: milyen körülmények késztették őket a távozásra, hogyan kezdtek új életet az áttelepülők, kaptak-e segítséget a magyar államtól vagy magánemberektől, és egyáltalán jól érzik-e itt magukat? A nyolcvanas évektől egyre több magyar érkezett a határon túlról, főleg Erdélyből és Kárpátaljáról. Ki hivatalosan, ki félhivatalosan (például névházassággal), ki a zöldhatáron át próbált az áhított magyar földre jutni. 1988 nyarától a magyar állam már nem dobta vissza a határon a menekülteket, sőt a változó politikai rendszer egy ideig segítette is életkezdésüket. A hazai közvéleménynek akkoriban fogalma sem volt, kik ezek a magyarul beszélő idegenek, akik felbukkantak a szomszédjukban vagy a munkahelyükön. A helyzet abszurditása ma már világos: ezek az emberek az egyik szocialista országból menekültek a másikba.  A Romániából érkezettek helyzete sok tekintetben egyedülálló, hiszen 1989-ig Kelet-Európa egyik legkíméletlenebb diktatúrájában éltek. Az egykori Jugoszlávia területéről áttelepülők sorsát a közelmúlt véres balkáni háborúi tették drámaivá. A volt Szovjetunió, illetve Ukrajna hermetikusan el volt zárva Magyarországtól. Az ottaniak élete jobbára ma is ismeretlen az anyaországiak előtt. Megrázóan közös élménye az új hazát választóknak, hogy a mindennapokban előítéletekbe ütköznek, ukránnak, románnak nevezik őket, sokan a munkahelyüket féltik tőlük, magyarságuk bizonyítása megalázó és bürokratikus folyamat.  Lassan csordogál a történet, nehezen beszélnek, megfontolják a szavaikat a szereplők. Talán holtig tartó sebeket hordoznak magukban, akár a volt, akár a jelenlegi hazájukra gondolnak. Szülőket, házastársat, gyerekeket, otthont és munkát hagytak ott, amikor határoztak. A film visszatér velük életük hajdani színtereire. Nyomor, lepusztult vidék, sivárság nyomatékosítja döntésük igazát. Beszédes ellentét, ahogyan régi szomszédaik, az ukránok, románok igazi baráti szeretettel fogadják őket. A beregszászi gyermekorvos és felesége hivatalosan elvált, és évekig nem mutatkoztak együtt, hogy megkönnyítsék a helyzetüket. Mindketten névházasságot kötve települtek át, hat esztendőbe került, amíg Budapesten ismét összeköltözhetett a fiukkal a pár. "Még egyszer nem csinálnám" - fogalmaz elfúló hangon a férj. A felsőőrfalvai jogász éjjel, holdfényben, puskaropogás közepette úszott át a jéghideg Szamoson. Monoron telepedett le, ahová idővel követhette két gyermeke és óvónő felesége is. "Idealizált meseország volt nekünk Magyarország, ahol minden jó" - meséli az asszony. Eleinte sok fájdalommal járt az új élet. "Románnak néztek, visszaküldtek minket, pedig mi otthon is, itt is magyarok vagyunk" - suttogja a nő, aki azt vallja, még a főzésben is másként gondolkodnak. Az asszony egyszer már elvesztette a gyökereit, soha nem térne vissza. A férje viszont szívesen lenne kétlaki, ha úgy hozná a sors, élne és dolgozna mindkét helyen. Az elvakult nacionalizmus, a fenyegető  besorozás miatt szökött át a volt Jugoszláviából a fotóriporter, aki történelemformáló eseményeket örökített meg a kelet-európai rendszerváltások idején. Tanárnő édesanyjával csak Szegeden találkozhatott. Kemény férfiként is megkönnyezi, hogy elhagyta a szülőföldjét, ahová hat évig nem tért vissza. A nagyváradi zenetanárnő tíz esztendeig a moldvai Koródon tanított: románok között, nyolcszáz kilométerre otthonától. Ma is víz és csatornázás nélküli blokkházakban élnek ott az emberek, ahol szolgálati lakást és kötelező munkahelyet kapott. A ma családjával Gödöllőn élő asszony megtalálta a helyét, zenekarban játszik, talán boldog. Az áttelepülőknek folyamatosan szembe kellett nézniük a beilleszkedés, az alkalmazkodás nehézségeivel, gyakran a kirekesztettség érzésével is. Gondolkodásmódjuk, kiejtésük, öltözködésük megnehezítette legnagyobb vágyukat, az elvegyülést és beolvadást a többi magyarországi közé. A film torokszorító jelenetek során, archív felvételek segítségével szembesíti a szereplőket saját közelmúltjukkal, miközben feltehetik maguknak a kérdést, jól döntöttek-e. Az elmúlt húsz évben százezernél is többen érkeztek határon túli magyarként Magyarországra, hogy valahol otthon legyenek. Talán sikerült nekik, de hogy mennyi fájdalom, veszteség és lelki sérülés árán, arra is figyelmeztet Almási Tamás dokumentumfilmje.