Kofák, patikusok vitték a hírét

Hogy a paprikatörténelem visszanyúlik a régmúltba, bizonyítják a Peruban talált, paprikát formázó mintával díszített ősi kerámiák, a paprikabogyó tárolására alkalmas edények sora, valamint egy kétezer éves paprikahímzéses ruha.
Már jóval Kolumbusz előtt ismerték Európában a paprikát. Dioscerides, Néró császár orvosa meglehetősen pontos leírást adott róla. Mások szerint az Újvilág felfedezése után jutott el az öreg kontinensre, majd Ázsiába. Magvait Kolumbusz orvosa, Chanca hozta magával Spanyolországba a Santa María fedélzetén, és azzal a megjegyzéssel nyújtotta át Izabella királynőnek, hogy csípős, piros termésükben a tűzisten lakozik. A királynő dísznövénynek vetette el a magvakat.  (Spanyolországban már 1493-ban feljegyezték, hogy Kolumbusz olyan borsot hozott, amely csípősebb a kaukázusinál.)
Időközben az európaiak is rájöttek, hogy a paprika kiváló ételízesítő. Először az Ibériai-félszigeten kezdték fűszerként termeszteni, majd a Balkán-félszigeten. A spanyolok pimienténak hívták, a balkáni népek a bors görög nevét ruházták rá, így lett belőle peperi, piperi, amit a szláv földművesek piperke, peperke, paparka nevekre módosítottak. 1724-ben tűnt föl először a magyar paprika név.
Ideális hazára talált nálunk, és a XVI- XVII. századi füveskönyvek már rendre említik a paprikát. Magyarországon 1570-ben Széchy Mária, Wesselényi Ferenc felesége kertjében, majd Batthyány Boldizsár majorságában hoztak termést az első "vörös törökbors"-tövek. Díszítő jellege fokozatosan háttérbe szorult, és gazdasági növénnnyé vált. A törökök halálbüntetés terhe mellett tiltották, hogy termesszék a magyar parasztok, ezért csak titokban, nehézségek árán szerezhettek magokat, és életveszély közepette készíthették a fűszert, amelyet előbb csak a parasztság használt, majd megkedvelte az úri konyha is. A XVIII. században kezdett általánossá válni a paprika termesztése és használata. Népszerűségét az 1831. évi kolerajárvány is növelte: pálinkában áztatva lázcsillapításra alkalmazták. A kofáknak és a patikusoknak is nagy szerepük volt a pirospaprika elterjesztésében, a XIX. századra a szakácskönyvek kedvenc fűszere lett. A későbbi szelídítgetés eredményeként édesnemes fajtákkal bővült a választék. Ezek egyikéből állította elő Szent-Györgyi Albert a C-vitamint.
A szegedi és a kalocsai termőtájon jókora, tágas kemencében szárították a fűszerpaprikát. A magasra akasztott füzéreket addig hagyták a rúdon, amíg "csörgősre" nem száradtak. Az aprításra a külü szolgált. Ez két-három méter hosszú, súlyos fagerenda volt, az egyik végén a törővel. Másik végére ráléptek, s a tengelyen forgó külü törő vége a magasba emelkedett. Amikor a külüs levette a lábát a gerendáról, a törő rázuhant az aprításra váró fűszerre. A külü helyébe a vízimalmok léptek, miután a tiszai molnárok egy része nagy leleménynyel áttért a paprika őrlésére. Az áttörést a Pálfy testvérek paprikaőrlő hengermalma hozta el. Egy feljegyzés szerint az 1870-es években "egy gőzmozdony és három saját találmányú paprikakészítő, -őrlő és -finomító gép" működött az említett paprikagyárban. Az itt készített paprika olyan kiváló minőségű volt, hogy hamarosan ismertté vált az ország határain túl is, az 1900-as évek elején már jelentős tétele volt külkereskedelmünknek, és világszerte nőtt a keletje.