Anyanyelvi őrjárat

Az Anyanyelvi őrjárat rovat egyik tavaly októberi cikkében napjaink egyik kedvelt, a piacgazdasághoz jól igazodó közmondásáról írtam, nevezetesen erről: Jó bornak is kell cégér! Nem titkoltam, hogy régen csak tagadó formában élt ez a mondás (Jó bornak nem kell cégér!), de mondandómat mégis azzal a megállapítással zártam, hogy ennek a formának az elterjedése ellen sem lehet semmi kifogásunk, "hiszen ez is életszerű, s napjainkban ennek még nagyobb is az igazságtartalma, mint korábbi, tagadószavas változatának". Hegedűs Lászlóné miskolci olvasónk nekem írt kedves levelében elfogadja érvelésemet, de hozzáteszi, hogy azért őriznünk kell szólásaink és közmondásaink hagyományos alakját is.
Olvasónk természetesen szívemből szólt. Magam is fontosnak tartom ezt a fajta nyelvi hagyományőrzést, különösen most, hogy már az Európai Unió tagjai vagyunk, s immár huszonöt nemzet között kell (meg)őriznünk nemzeti értékeinket, sajátságainkat. De tudatában kell lennünk annak is, hogy a nyelv a nyelvhasználat során örökösen változik, s bár a zavart okozó, szegényítő változásoknak csakugyan ellen kell állnunk - szerintem ilyen például az újabban szintén terjedő nem enged a huszonegyből szólásforma, amely az 1848 forradalmi eszméire utaló nem enged a negyvennyolcból szólás nyelvünkből való kiszorulására vezethet -, korántsem minden új változat tekinthető kerülendőnek, károsnak. Szavaim megtámogatásául bemutatok egy olyan közmondást, amelyet ma nem eredeti alakjában használunk, s ezen még sincs okunk búslakodni, sőt, talán még örülhetünk is neki.
A szóban forgó közmondás - amely cikkem címében is olvasható - ez: Több is veszett Mohácsnál! Ezzel vigasztaljuk azt, aki valamilyen kárt szenvedett, jelentése ugyanis körülbelül ez: 'súlyosabb veszteség is ért már bennünket'.
Csakhogy e közmondás korábbi formája nem ez volt ám! Így hangzott: Több elveszett Buda alatt! Ez a mondás eredetileg tehát nem a mohácsi vészre utalt, s ez voltaképpen érthető is, hiszen a mohácsi csatavesztés tragikus esemény volt ugyan, de a 145 évig tartó magyarországi török uralom kezdetét mégsem onnan, hanem Buda 1541-i elestétől számítjuk. Mohácsnak ilyen említésére a legrégibb adatunk Széchenyi István Kelet népe című, 1841-ben megjelent munkájából való, s csak ezután terjedt el a közmondásnak ma használatos alakja. A benne szereplő Buda névnek Mohács-csal való felváltásához az is hozzájárulhatott, hogy az 1526-i mohácsi csatavesztést a felvilágosodás korának számos jeles írója állította intő példaként olvasói elé, így Vörösmarty, Czuczor Gergely vagy Kisfaludy Károly, akinek Mohács című, ma is jól ismert elégiája így kezdődik:
"Hősvértől pirosult gyásztér, / sóhajtva köszöntlek, / Nemzeti nagylétünk / nagy temetője, Mohács!"
 Ezek alapján érthető, hogy nyelvhasználatunkban egyre inkább Mohács vált a nagy nemzeti pusztulás és kudarc jelképévé, szimbólumává. Mert hogy azzá vált, azt talán minden másnál jobban bizonyítja Adynak az a magyarságot és benne saját magát is ostorozó verse, amelynek címe: Nekünk Mohács kell.