Akcentus

Egykori kollégám és régi barátom francia szakot végzett az egyetemen. Nemcsak úgy mellékesen, mintegy kötelező kiegészítő tárgyként, hanem nagy-nagy igyekezettel és őszinte odaadással tanulmányozta Victor Hugo és Rimbaud nyelvét, a franciák történelmét és gazdag irodalmát. Később érdeklődése és munkája inkább a magyar irodalomhoz kötötte, "második nyelvét" azonban igyekezett megőrizni. Francia könyveket, folyóiratokat ma is gyakran olvas, nézi a nálunk elérhető tévécsatornákat, hallgat francia szót rádióban, s ha alkalma adódik, szívesen beszél is ezen a gordonkabúgású nyelven.
Nos, nemrég alkalma adódott. Idős házaspár - láthatóan idegenek a vidéki magyar nagyvárosban - téblábolt tanácstalanul az egyik tér sarkán. Időnként meg-megállítottak egy járókelőt, útbaigazítást azonban aligha kaptak, legföljebb vállrándítást, tanácstalanul széttárt tenyereket láthattak. Barátomhoz közelítve az idegen úr szinte erőszakosan lépett előre, már-már a kiszemelt kabátgombját is megragadva, kétségbeesetten kezdte:
- Bon jour, pardon, monsieur... - s mondta, mondta. Panaszkodva sorolta, hány embert állított meg, ám egyikük sem tudott segíteni, pedig ők csak a bankot keresik, ahol pénzt lehetne átváltani, mert átutazóban vannak, de rettenetes gondjuk, hogy itt senki nem ismeri az ő nyelvüket...
Arcuk természetesen földerült, amikor barátom tökéletes franciasággal köszöntötte őket városunkban, s fölajánlotta segítségét a banki tranzakció lebonyolításához is, mondván: elképzelhető, hogy ott a kisasszonyok németül és angolul értenek, ám franciául talán nem. Mire az öregúr meg is jegyezte: jellemző; egy szuszra azt is bevallotta, hogy az említett nyelveken, de a francián kívül semmilyen más nyelven ők bizony nem beszélnek.
Jól jött hát a segítség. Barátomat a végén egy kávéra is meghívták, ő azonban a fizetésnél megelőzte az öreg franciát, mondván: én vagyok itthon, én vagyok a vendéglátó.
- Ó... - csodálkozott most a madame -, hát ön nem született francia?
- Nem, madame, én született magyar vagyok - mondta a barátom. Részint nemzeti büszkeségből, részint a kapott dicséret nyugtázásaként emelte kissé a hangját. Öröme nem sokáig tartott. Ekkor ugyanis így szólt hitveséhez az öregúr:
- Dehogy francia, szívecském! Nem vette észre a durva akcentusát?
- Ó, pardon... - kezdett magyarázkodásba a barátom. - Noha bírom a nyelvet, annak gyakorlására kevés alkalmam adódik, így hát meglehet...
Amikor mindezt elmesélte, bennem bizony magasra csapott a nemzeti sértettség.
- Tudod, mit mondtam volna helyedben az öregúrnak? Ilyesfélét: majd akkor oktasson ki, tata, ha maga ilyen durva akcentussal beszéli a magyart... Persze igazad volt: így bizonyítottad, hogy igazi európai vagy. De akkor ő? Pedig a franciák európaiságát nem szokás vitatni, a miénket annál inkább.
Eldiskuráltunk még egy ideig a furcsa kis történeten, végül abban maradtunk, hogy ebben az új Európában bizony lesz még néhány dolog, amit meg kell beszélnünk egymással.
Ha ismerjük egymás nyelvét, beszélgetni tudunk.
De vajon szót értünk-e?