Csak őszintén!

A szigorú tekintetű, határozott megjelenésű asszony igen vaskos munkát tett le az asztalra, több mint hétszáz oldalt írt. Őszintén szólva veszélyes vállalkozás: ki az, aki ilyen terjedelemben kíváncsi rá és végigolvassa művét az elsőtől az utolsó lapig. Tisztában volt ezzel a szerző is, főleg miután megismerte más külügyminiszterek önvallomásait. Noha mindegyiket kiváló munkának tartotta, mégis tőlük eltérő megközelítést és stílust választott. Sokkal személyesebbre veszi a hangot, mindazonáltal a politikai részleteket sem kerüli el. A történések mozgatórugóit úgy vázolja fel, hogy közben az is kiderül, miként hatottak az események menetére az emberi tényezők. Így már sokkal emészthetőbb a könyvbe zárt életút.
Madeleine Albright története mesébe illő: hogyan lesz a csehszlovák politikai menekült család kislányából amerikai külügyminiszter? Ráadásul személyében először került nő ebbe a pozícióba az USA-ban. Valóban izgalmas és fordulatos a pályája a háromgyerekes anyának, aki harminckilenc éves koráig még csak közigazgatási tisztséget sem töltött be soha. Mindaz, ami vele történt a magánéletben és politikai vonalon, igen olvasmányosan, sőt bizonyos mértékig szabatosan került papírra. A politikus legmegrázóbb élménye az volt, amikor külügyminiszteri kinevezésével egyidőben tudomására jutott zsidó származása, nagyszüleinek haláltáborban való elpusztulása, s ennek felismeréséről és feldolgozásáról szóló önvallomása nagy hangsúlyt kap a könyvben. Őszintén ír házasságáról és gyermekneveléséről, fájdalmas válásáról és kiútkereséséről. Bepillantást enged a Fehér Ház életébe, egy korszakváltás nemzetközi politikájának alakulásába.
A fejezetekre tagolt, lábjegyzetekkel, az események kronológiájával, név- és tárgymutatóval ellátott könyvet a szerző életét végigkövető képanyag teszi még teljesebbé. Albright asszonynak sikerült klasszikus értékű memoárt alkotnia! (Geopen Könyvkiadó)
{p}
Nevek a zsinagóga falán
Nagybetűs cím a Washington Post első oldalán, 1997. február 4-én reggel: "Fény derül az Albright család tragédiájára". A továbbiakban valamivel kisebb betűkkel: "A miniszter azt mondja, nem tudott róla, hogy három nagyszülője a holokauszt zsidó áldozata volt". Aznap este, néhány perccel azelőtt, hogy Bill Clinton elmondta volna második hivatali idejének első üzenetét az unió helyzetéről, az ajtónálló belépett a Képviselőház ajtaján, és dörgő hangon bejelentette: - Házelnök úr! Az elnök kormánya. - Most először egy nő vezette végig a kormány tagjait a tapsoló képviselők és szenátorok padsorai között, egyaránt kezet fogva és csókot váltva demokratákkal és republikánusokkal. A felhőtlen öröm pillanatának kellett volna lennie. Nem az volt. Elértem, amit egyetlen más nő nem ért el, de abban a pillanatban azt hittem, hogy mindent elveszítek, mert korábban elmulasztottam felfedezni, hogy zsidó származású vagyok, és hogy három nagyszülőm koncentrációs táborban halt meg.
   Nemtörődömségemet most szinte bűntettnek állították be. Az emberek nem tudták elhinni, hogy nem ismertem a családom múltját. Ahelyett, hogy engedték volna, hogy magamban megemésszem azokat a tragikus tényeket, amelyeket én is csak mostanában tudtam meg, azt éreztették velem, hogy hazug vagyok, és az apámat, akit csodáltam, szívtelen csalónak állították be.
   Tengerészkék kosztümben voltam, a sasos dísztűvel - ezúttal odaerősítettem -, és kényszeredett mosollyal. Mint a kormány rangidős tagja, a székem előtt álltam, míg kollégáim felsorakoztak. Az elnök megkezdte beszédét. Kényszerítettem magam, hogy figyeljek rá, mert tudtam, elvárják, hogy elsőnek én álljak fel tapsolni. Hátra is kellett néznem, hogy észrevegyem, ha a mögöttem lévők közül áll fel elsőnek valaki. Futólag eszembe jutott Alice és Greg esküvője, amelyen végig mindenki állt, mert a menyasszony anyja - én - elfelejtett leülni. Azt mondogattam magamban: meg kell találnom a módját, hogy megbirkózzam az érzéseimmel és a családommal kapcsolatos egész publicitással, mert sok mindent kell tennem, és sokat kell bizonyítanom.
{p}
   Világosan emlékszem, mit éreztem akkor este, a pályája csúcsán lévő elnökkel és a szakadék szélén ingadozó indulataimmal. Sokkal nehezebb a gondolataimat leírni azokból a napokból, amelyek a szenzációs újságcímekhez vezettek, meg az azt követő hetekből. Zsidó származásom, nagyszüleim és más családtagjaim végzete szigorúan személyes ügy, bár én szokatlanul nyilvános módon tudtam meg. Mint sok mindennek, ami az életben történik velünk, ennek a történetnek sincs elkülöníthető eleje, közepe és vége. Egyes részletek továbbra is ismeretlenek, mások megismerhetetlenek. A mai napig eltűnődöm azon, mit kellett volna másként tennem, hogy korábban felfedezzem az igazságot. Hogyan kezelje ezt az ember életének hatodik évtizedében?

Amikor ENSZ-nagykövet lettem, a világ minden részéről kezdtem leveleket kapni. Ezek a külföldi levelek, amelyek a Külügyminisztériumba, washingtoni lakásomba és New York-i ENSZ-irodámba érkeztek, hatalmas és nagyon vegyes csomagot tettek ki. A sok ezer küldemény között voltak cseh vagy más szláv nyelven írt levelek, amelyeket stábom egyetlen tagja sem tudott desifrírozni, nekem pedig, sajnos, nem volt időm, hogy személyesen nézzem át őket. A hivatalosnak tűnő irományokat általában továbbítottuk a State Departmentba, hogy fordítsák le és válaszoljanak. Sok nehezen olvasható levelet azonban egyszerűen félretettek, aztán bedugták egy fiókba és elfelejtették. Természetesen sok levél íródott angolul. A levelek általában kérést, dicséretet, sértést, néha pedig fenyegetést tartalmaztak.
   A postám egy piciny része a családomról nyújtott információt, beleértve azt, hogy egyesek szerint a felmenőim zsidók voltak. A legtöbbjüket nehéz volt készpénznek venni, mert etnikai mocskolódás kísérte őket. Például, hogy "zsidó kurva" vagyok, mert az amerikai politikát képviselem a Közel-Keleten és a Balkánon. Más esetekben emberek azt állították, hogy ismeretekkel rendelkeznek a családomról, de az általuk közölt részletek nem voltak igazak. Volt, hogy valaki azt mondta, a főiskoláról ismerte az apámat, de az apám akkor még csak hatéves volt. Másvalaki azt állította, hogy ismerte az anyámat, de tévedett a nagyszüleim nevét vagy lakóhelyét illetően. Kaptam ékszert, amely állítólag egy rokonomé volt, de a név alapján aligha lehetett a rokonom. Néhány levélben az állt, hogy a családom adósa a levélírónak, és megadták a címet, hova küldjem a pénzt. Egyetlen levelet sem kaptam, amely arra kényszerített volna, hogy kétségeim támadjanak a családom múltjával kapcsolatban.
{p}
   A levelekre ráadásként itt is, ott is történetek keringtek - különösen az arab sajtóban -, amelyek antiszemita érveket kínáltak arra, miért nem szabad engem külügyminiszternek kinevezni. A történetek arra késztettek néhány újságírót, hogy megkérdezzék Jamie-t, zsidó volt-e a családom. Minthogy ő sem tudott többet, mint én abban az időben, azt válaszolta, hogy nem. Ez egészen 1996 novemberéig tartott. Akkorra a sajtó tele volt találgatásokkal, hogy vajon ki lesz Warren Christopher utódja, én pedig mindenfelől mindenféle leveleket kaptam.
   Az egyik New York és Washington közti repülőúton Elaine a kezembe adott egy cseh nyelvű levelet, hozzátéve, hogy nem tudja, fontos-e. Ahogy átolvastam, rögtön tudtam, hogy ez a levél nem ugyanolyan, mint a többi. Egy asszonytól jött, aki, úgy tűnt, valóban ismerte a családomat; sok - bár nem minden - részlet volt a birtokában, köztük az is, hogy hol és mikor született anyám és apám. Ő is azt írta, hogy a családom zsidó. Először éreztem úgy, hogy komolyan kell vennem ezt a lehetőséget. Ez azonban még mindig nehezemre esett, mert ha hiszek egy ilyen levélnek, az azt is jelenti, hogy nem hiszek a saját szüleimnek.
   Azt terveztem, hogy decemberben majd egy kicsit mélyebbre ások; naiv módon azt gondoltam, hogy nincs miért sietni. Már megosztottam a gondolataimat a Fehér Ház jogászaival, most pedig Sandy Bergernek szóltam, aki azt válaszolta: - És? Az elnök nem antiszemita.
   Elhatároztam, hogy amikor karácsonyra Aspenben összejön a család, elmondom a lányaimnak, hogy milyen információ jutott a tudomásomra. Ott se volt könnyű megfelelő alkalmat találni. Mondtam, hogy szeretnék valamit közölni velük. Megrettenve néztek rám, mintha valami végzetes betegségről akarnék beszámolni. Elmondtam, hogy kaptam néhány levelet, amelyek szerint a családunk zsidó származású. Hozzátettem: nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy igaz. A drámai kezdet után a reakciójuk megkönnyebbülés és meglepetés volt: - Elképesztő! - mondták. - Miért nem árulták el ezt a szüleid? Az unokatestvéreink tudják? Ki kell deríteni mindent.
{p}
   Kathy húgom velem volt Aspenben, és már előtte elmondtuk a dolgot az öcsénknek, Johnnak, és a feleségének, Pamnek. Nyugtalanító volt a kilátás, hogy egy családi titokba ütközünk. Az is zavart, hogy nem tudhattuk, mennyi mindent nem tudunk. 1990-ben John és Pam Csehszlovákiában nyaralt, és ellátogattak szüleink egykori lakóhelyeire. Sikertelenül keresték apám születési bejegyzését a helyi katolikus templomban, de az egyházi tisztviselők segítettek nekik megtalálni azt a házat, ahol született. Beszéltek olyan emberekkel is, akik ismerték szüleim családjait. Senki nem mondott semmi olyasmit, hogy a család zsidó lett volna, Johnnak pedig semmi oka nem volt, hogy rákérdezzen.
   Kathy, John és Pam egyaránt teljes munkaidőben dolgozott, mégis több lehetőségük volt egy magánútra, mint nekem. Elhatároztuk, hogy Csehországba utaznak, valószínűleg 1997 nyarán, hogy megnézzék, mit lehet megtudni. Kiderült azonban, hogy nincs ennyi időnk. A jelölés és a beiktatás közti átmeneti időben Jamie közölte, hogy a Washington Post egyik riportere cikket ír a személyes történetemről, és segítséget kér. Soha nem haboztam magamról mesélni, így hát felhívtam az újságírót, Michael Dobbsot. Bár a szokásjog alapján nem adhattam formális interjút, mielőtt jóváhagynák a kinevezésemet, nem hivatalosan több alkalommal is beszélgettünk, és azt mondtam neki, szívesen találkoznék vele az eskütétel után. Ugyancsak boldogan adtam neki oda néhány ember címét, akikkel esetleg beszélhet Belgrádban és Csehországban, köztük az unokatestvéremét, Dášáét. Dobbsnak az volt a híre, hogy megbízható újságíró, de én korábban nem találkoztam vele.
   Az átmenet hetei hamar elmúltak, magával ragadott az előkészületek forgószele, a beiktatási ünnepségek, parádék, partik és az eskütételem. Január 24. péntek volt miniszterként az első teljes napom. A gondolataim egyszerre száz helyen jártak. Sajtóértekezletet tartottam, felkészültem néhány interjúra, mérlegeltem a szóba jöhető minisztériumi jelölteket, és két nagy fogadást is adtam. Mindezek kellős közepén hívott föl Anne lányom. Sírt. Elmondta, hogy telefonált neki Michael Dobbs és azt kérdezte: tudta-e, hogy három dédszülője náci koncentrációs táborban halt meg? Próbáltam nyugtatgatni és hitetlenkedtem. Anne azonban fájdalommal a hangjában azt mondta: - Most már értem, hogy a nagymama miért óvott és féltett minket annyira. Szegény Nagyi és Papa, ez szörnyű!
{p}
   Sokkolva voltam, dühöngtem Dobbsra, amiért felhívta a lányomat, és megzavarta ezzel a közléssel. Tudtam, természetesen, hogy az egyik nagyszülőm még a háború előtt meghalt, a három másik pedig akkor, amikor mi Angliában voltunk, de soha senki semmit nem mondott koncentrációs táborokról. Ha bármi igaz ebből a szörnyűségből, csak nekem van jogom közölni a gyerekeimmel. Felháborodottan telefonáltam Jamie-nek: - Miért hívta fel Dobbs Anne-t? Miért mondott neki ilyen dolgokat? Miért nem nekem mondta el? És honnan veszi ezeket az úgynevezett tényeket? - Jamie emlékeztetett, hogy interjút ígértünk Dobbsnak, és azt javasolta, amilyen hamar csak lehet, találkozzunk vele, hogy tisztázzuk a dolgokat.
   Azt kívántam, bárcsak félretehetnék mindent, hogy magam nézhessek utána ennek a megdöbbentő hírnek, de nem volt rá idő. A CNN és a Meet the Press tudósítói hosszú távú politikai feladatokról, szándékokról faggattak. Új kollégáimmal, Sandy Bergerrel és Bill Cohen védelmi miniszterrel találkoztam, hogy meghatározzuk a prioritásokat, összevessük feljegyzéseinket, és terveket fektessünk fel. Beszéltem Robert Rubin pénzügyminiszterrel, hogy dolgozzunk együtt gazdasági ügyekben. Gratuláló telefonok érkeztek külföldi külügyminiszterektől. Udvariassági telefonokat eresztettem meg a Capitol Hillre, és együtt ebédeltem George Tenet megbízott CIA-igazgatóval. Voltak társasági események is: az Alfalfa Club évi vacsorája, a washingtoni Sajtóklub rendezvénye a Kongresszus tiszteletére és fogadás a külügyminisztériumi sajtótudósítók számára. E muzsika alatt azonban én állandó dobpergést hallottam. Gyakran lógtam a telefonon: a lányaimmal, a húgommal, az öcsémmel beszéltem. Egy riporter azt állította, hogy olyan információkkal rendelkezik, amelyek drámai módon megváltoztatják a családunk múltjára vonatkozó ismereteinket. Az előző hetekben a zsidó származás lehetőségét mérlegeltük. Most szembe kellett néznünk e lehetőség minden következményével. Az egy dolog volt a nagyszüleim számára, hogy zsidók, de egészen más dolog, hogy ott és akkor voltak zsidók, ahol és amikor Adolf Hitler volt élet és halál ura.
{p}
   Január 30-án délután háromnegyed 6-kor Dobbs és kollégája, Steven Coll felkeresett az irodámban. Vészesen közelgett a határidő, hogy megjelenjen a cikkük a Washington Post magazinban. Elaine és Jamie is ott voltak. Az interjú jól kezdődött. A riporterek bekapcsolták a magnójukat, és üdvözöltük egymást. Aztán kertelés nélkül a tárgyra tértek. Dobbsnak Anne-nel és Jamie-vel folytatott telefonbeszélgetései után nagyjából tudtam, hogy mire számítsak, de nem voltam felkészülve arra a kemény fordulatra, amelyet a beszélgetés vett.
   Dobbs, miután megköszönte, hogy együttműködöm velük, azokról az emberekről beszélt, akikkel találkozott, s akik ismerték a családomat. Előhúzott egy listát, amelyen náci táborokban - Theresienstadtban (Terezín) és Auschwitzban - meghalt emberek neve volt, köztük az apai nagyszüleim, Arnošt és Olga Körbel, valamint anyám anyja, Ru%u017Eena Spieglová. Egy sor kérdést tett fel, hogy mit és mióta tudok. Aztán egy fényképet tett elém, amelyen három, különböző életkorú lány volt.
   - Mindegyiküket felismerem - mondtam. - Az idősebbik Dáša unokatestvérem; a kicsi, aki mellette áll, az én vagyok; és a baba a kocsiban a húgom.
 Dobbs kijavított, mondván, hogy a bébi én voltam, a középső lány pedig Dáša húga, Milena.
   - Milenát - mondta - ugyancsak elvitték... Auschwitzba.
   Igyekeztem megemészteni ezt a szörnyűséget, és nyugodt maradtam, ugyanakkor letaglózott, amit hallottam, és azt találgattam magamban, hogy mi jöhet még. Emellett kényelmetlenül éreztem magam, mert az interjú kezdeti barátságos hangnemét valami más váltotta fel. Nyilvánvaló, hogy a riportereknek az a dolguk, hogy kérdéseket tegyenek fel, én azonban úgy éreztem magam, mint egy bírósági tanú, akit egy ügyvéd keresztkérdésekkel áraszt el: ő minden tényt ismer, én pedig semmit. Egy ponton Dobbs kollégája azt mondta:
   - Ez a mi ügyünk.
   - Miféle ügy? - A Washington Post többet tudott a családomról, mint én magam, s emiatt - úgy tűnt - vagy azzal vádolnak, hogy valamit rejtegetek, vagy azzal, hogy nem vagyok normális. A rosszullét környékezett attól, amit Dobbs a nagyszüleim szörnyű sorsáról elmondott, azokról az emberekről, akik a szüleimet felnevelték, s akiknek közvetve én is köszönhetem az életemet. De ez egy interjú volt, és nekem beszélnem kellett - nem könnyű dolog, ha az ember úgy érzi, képtelen megszólalni.
{p}
Volt egy percem, hogy a Fehér Házban tartott megbeszélés után megoszszam a nagyszüleimre vonatkozó hírt az elnökkel és az alelnökkel. Az Ovális irodában voltunk, Bill Clinton átkarolt, és azt mondta: - Nagyon sajnálom. Többet is ki kell derítenie.
   Még aznap este Hillary hívott otthon: - Tudom, hogy ezt nagyon nehéz feldolgozni - mondta. - Bármit megteszek, hogy segítsek. Légy erős! Szeretünk téged.
   Amikor az újság megjelent, a közvélemény kezdeti reakciója az együttérzés és az elragadtatás keveréke volt. Támogató leveleket és telefonokat kaptam a Kongresszusból, konzultáltam a zsidó közösség vezetőivel, köztük Arthur Schneider New York-i rabbival és Elie Wiesellel. Egy csomó ember tűnt fel, hogy elmesélje az enyémhez hasonló élményét, köztük az író és újságíró Kati Marton, aki ugyancsak római katolikusként nőtt fel, és semmit nem tudott zsidó származásáról mindaddig, míg 29 éves korában el nem látogatott szülőhazájába, Magyarországra. "Kissé zavarba jössz, és kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek érzed magad tőle" - írta. Abraham Foxman, a Rágalmazásellenes Liga országos igazgatója azt nyilatkozta a New York Timesnak: "Lengyelországban minden nap felbukkannak zsidók, akik egész életükben azt hitték, hogy katolikusok." Cikkek idéztek kiváló pszichológusokat, akik rengetegszer találkoztak ilyen történettel, és elmondták: sokan, akik túlélték a holokausztot vagy elmenekültek előle, nem beszélnek a múltjukról, mert minden erejükkel új életet akartak felépíteni egy új országban.
   Addigra már nem volt kétségem afelől, hogy a Post-sztori alapjában véve igaz, de ez nem olyan dolog volt, amit továbbra is a médiából akartam megtudni. A családomnak magának kellett felkutatnia a tényeket. John és Kathy ugyanígy gondolta. Felhívtam egyik barátomat, Mark Talismant, aki összehozott minket Tomáš Krausszal, a Csehországi Zsidó Közösségek Szövetségének ügyvezető igazgatójával. Februárban a húgom, az öcsém és a sógornőm Prágába utazott.
 Az a tény, hogy el kellett látnom a hivatalomat, és hogy a családom megpróbálja összerakni a teljes történetet, nem fojthatta el az őrületet. Ellenkezőleg: cikkek, levelek öntötték el a médiát. Ha korábban úgy éreztem, hogy el vagyok árasztva, most mintha fuldokoltam volna. Nem tiltakoztam az ellen, hogy a sajtó a családi történetemet hírként kezeli; ez része volt annak az árnak, amit a közszereplővé válásért kellett fizetni. Temérdek interjút adtam, a legtöbb riporter egyenes kérdéseket tett fel, és egyenes, őszinte cikkeket írt. A dolog azonban nem állt meg itt.
{p}
   Egyesek továbbmentek a nagyszüleim és más családtagjaim tragédiáján, hogy megkérdőjelezzék az én becsületességemet és apám jellemét. Professzorok és önjelölt szakértők - akik soha nem találkoztak velem - "lehetetlennek" nevezték, hogy ne ismertem volna a származásomat. Mások, köztük általam jól ismert újságírók, "különösnek" minősítették, hogy nem tudtam róla; "furcsának", hogy a titkot az anya nem adta át gyerekének; azt mondták, hogy nyilvánvalóan "nem akartam tudni róla", a "kíváncsiság hiányáról" beszéltek. Egy cikkíró azon csodálkozott, miért nem akartam látni a sírokat, amikor nyolcévesen megtudtam, hogy a nagyszüleim meghaltak. Egyértelműen úgy állították be, hogy hazudok.
   Legközelebbi wellesleys barátaim közül ketten zsidók voltak: Wini Shore Freund és Emily Cohen MacFarquhar. Az őket kérdezőknek elmondták: csaknem negyven éve ismernek, és biztosak benne, hogy nem tudtam az igazságot. A kételkedők számára sajnos a barátok vallomása nem sokat jelentett.
   Elkeseredtem, mert lehetetlen volt bizonyítani azt, ami nincs, ami nem történt meg. Annak idején nem tudtam, hogy mit nem tudok, és eszembe sem jutott, hogy a szüleim valami ilyesmit rejtegetnének előlem. Könnyű volt azt mondani, hogy többet kellett volna kérdeznem, de én azt hittem, hogy már mindent tudok a családom múltjáról. Sem én, sem John, sem Kathy nem éreztük úgy, hogy hiányozna valami az identitásunkból, nem merült fel, hogy kik vagyunk, vagy hogy honnan jöttünk. Mindig nyilvánvaló volt számunkra, hogy anyánknak szörnyen hiányzik az édesanyja, de mivel láttuk, hogy a veszteség milyen nagy fájdalom neki, sohasem faggattuk a részletekről. Ami apánkat illeti, ő egyszerűen nem az az ember volt, akinek a szavát kétségbe lehetett vonni. Az igazság forrásának és meghatározójának tekintettük.
   Azt, hogy a nagyszüleim meghaltak, nyolcévesen tudtam meg, amikor a második világháború után a család visszatért Prágába. Sajnáltam a szüleimet, de én magam nem éreztem fájdalmat, mert valójában nem is ismertem őket. Nem tudtam felidézni az arcukat, emlékezni a mosolyukra vagy elképzelni, hogy átölelnek. Kétéves sem voltam, amikor utoljára láttam a nagyszüleimet, ezért kevéssé voltam kíváncsi rájuk. Tudtam, hogy az öreg emberek meghalnak.
{p}
   Később nem volt okom, hogy kétségbe vonjam szüleimnek a múltra vonatkozó elbeszélését, mivel soha nem titkolóztak vagy hezitáltak, ha erről volt szó. Ellenkezőleg: mindig beszéltünk azokról az évekről. Az a dokumentum, amelyet anyám halála után találtam, azt tükrözte, amit mindig is mondott nekünk. Célzott azokra a bonyodalmakra, amelyek 1939 márciusában a Prágából Belgrádon át Londonba történt utazásunkat övezték, de semmit nem írt arról, hogy zsidók lennénk. Egy kormánytisztviselő családjáról volt szó, így bőven volt okunk, hogy politikai alapon meneküljünk a Gestapo elől. Már az Egyesült Államokban a szüleim szívesen beszéltek középiskolai barátaikról, szerelmeikről, családjukról és arról, hogyan éltek a két háború közti Csehszlovákiában. Nekünk, gyerekeknek, történeteket meséltek az egykori karácsonyi és húsvéti ünnepekről. Amikor a középiskolában az európai történelemről tanultam, különösen sokat beszélgettünk Hitler felemelkedéséről, Csehszlovákia feldarabolásáról és a holokauszt iszonyatáról. A szüleim szenvedélyesen hangsúlyozták a tolerancia fontosságát, és hogy szembe kell szállni a gonosszal, de soha nem érzékeltem szavaikban a személyes veszteséget és fájdalmat, amelynek indokolnia kellett ezt a szenvedélyt.
   Kívánom-e, hogy bárcsak korábban megismertem volna az igazságot? Igen. Nagyszüleim elvesztésének körülményei szörnyen megráztak volna, de ez hamarosan arra sarkallt volna, hogy többet tudjak meg az életükről, áldásnak tekintettem volna, és lehetővé tette volna, hogy úgy becsüljem őket, ahogy azt megérdemelték.
   Az az igazság, hogy bár sok minden bosszantott, amit velem kapcsolatban leírtak, dühös a szüleimet érő bírálatok miatt voltam. Néhány cikkíró megkérdőjelezte szüleim döntését, hogy kihozták a családot Csehszlovákiából. Mások arra céloztak, hogy szüleimnek az az elhatározása, hogy nem fedik fel zsidó származásunkat, vagy apám hivatali ambícióiból fakadt, vagy valamifajta sznobizmusból, vagy szégyenérzetből. Ezek a vádak egyszerűen nem fértek össze a szüleimről őrzött emlékemmel, akiket csodáltam és gyöngéden szerettem.
{p}
   Az utólagos bölcsesség nagyszerű adomány, különösen, ha azokban támad fel, akik soha nem mentek át hasonló élményeken. Nincs módom megismerni a szüleim döntéshozatalának folyamatát. Bár 1939 elején a holokauszt őrületét még elképzelni sem lehetett, az elnyomás és a megszállás valóság volt. A nácik voltak hatalmon, és apámnak, Beneš elnök hívének, lezárult a diplomatakarrierje, Prágában többé nem dolgozhatott nyíltan és hatásosan azért az országért, amelyet szeretett. Megvolt az esélye azonban annak, hogy Londonban csatlakozzék Benešhez és a többi csehszlovák vezetőhöz, s nemzetközi támogatást szerezzenek ügyük számára. És ott volt a kislányuk, akit meg kellett óvni.
   Csak elképzelni tudom azt a beszélgetést, amelynek le kellett zajlania a szüleim és az ő szüleik között az elválás előtti órákban. Anyámnak rendkívül szoros kapcsolata volt az édesanyjával és nővérével, Marie-val, akit Máoának becéztek. Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy választania kellett, kivel maradjon: a férjével és a kisgyermekével, vagy az édesanyjával és a nővérével. Gyanítom, hogy anyai nagyanyám, aki röviddel azelőtt özvegyült meg, azért nem akart elmenni, mert a vesebeteg Máoa túl gyenge volt az utazáshoz. Nem tudom, hogy apai nagyszüleim miért nem mentek el, vagy hogy egyáltalán volt-e rá lehetőségük, mielőtt túl késő lett. Apám bátyja már korábban Londonba távozott, nővére és a család azonban maradt, később egyedül Dáša csatlakozott hozzánk.
   Ami szüleimnek azt a döntését illeti, hogy eltitkolják zsidó származásunkat, ismét csak találgatni tudok. Arra gondolok, hogy számukra a származásunkhoz a szenvedés társult, és meg akartak óvni minket. Azért jöttek Amerikába, hogy új életet kezdjenek. A mccarthizmus rohama 1950-ben elbizonytalaníthatta őket, hogy mi várható. Lehet, hogy később el akarták mondani, de sohasem találták megfelelőnek az időt.
{p}
Személyesen akartam válaszolni minden egyes cikkre, vádra és családomról szóló kommentárra, a napjaimat azonban annyira lefoglalta az új munkám, hogy még arra sem volt időm, hogy mindent elolvassak. Olyan volt, mintha végre kijutnék az olimpiára, egy futószámban képviselem az országomat, és már a startra készülök, amikor egy nehéz csomagot kapok, amelyet futás közben kell felbontanom.
   Miközben mindez folyt, azt éreztem, hogy nemcsak személyemben vagyok tüzetes vizsgálatnak kitéve, hanem meg kell mutatnom, hogy képes vagyok miniszterként sikeresen működni. Dühös voltam, amikor egyes arab újságok azt írták, hogy a származásomra vonatkozó felfedezések nyomán már nem Washington, hanem Tel-Aviv az amerikai külpolitika fővárosa. Sajtóirodánk gyorsan visszaverte ezt az állítást, együtt érzőbb újságírók pedig emlékeztettek arra, hogy a zsidó Henry Kissinger külügyminiszterként általános elismerést vívott ki.

Néhány hét múlva Kathy, John és Pam videókkal, magnószalagokkal és információkkal tért vissza Csehországból. Prágán kívül elmentek Kostelec nad Orlicíbe, anyám szülőhelyére, Letohradba, ahol apám született, Podibradyba, ahol anyai nagyanyám élt, és Terezínbe, a Prágától északra fekvő, egykori koncentrációs táborba.
   Prágában, a Zsidó Városházán találtak eredeti náci háborús dokumentumokat, köztük a nagyszüleim nevét tartalmazó kartotékokat.
   Arnošt és Olga Körbel 1942. július 30-án érkezett egy tehervonaton Prágából a terezíni gyűjtőtáborba, további 936 zsidóval együtt. Arnošt ott halt meg két hónappal később tüdőgyulladásban, amelyet feltehetőleg tífuszos fertőzés okozott. Olgát 1944. október 23-án továbbszállították Auschwitzba, ahol hamarosan elpusztították. Anyai nagyanyámnak, Ru%u017Eena Spieglovának a szállítási jegye arra utal, hogy őt szintén Terezínen keresztül vitték. Nincs nyoma annak, hogy ezt túlélte volna, de nem tudni, hogy mikor és hol halt meg. Voltak más rokonaink is - egy nagynéni és egy nagybácsi, egyik unokatestvérem és különböző nagy-nagynénik, nagy-nagybácsik -, akik szintén Auschwitzban, Treblinkában és Terezínben haltak meg. Az öcsém azt mondta: - Olyan volt, mintha egy hagymát hámoznál. Minden réteg újabb könnyeket és tragédiákat jelentett. - Összesen több mint egy tucat rokonom vált a holokauszt áldozatává.
{p}
   John és Kathy meleg fogadtatásban részesült anyánk és apánk szülővárosában. Az idősebb lakosok sok olyan történetet igazoltak, amellyel felnőttünk. Körbel nagyapa gyufagyárat alapított, amely sok embernek adott munkát a háromezres városban. Anyai nagyapánknak élelmiszer-nagykereskedése volt. Apám mindig gúnyolódott azon, hogy anya túl sokat vásárol egyszerre, s azt mondogatta, látszik, hogy "nagykereskedő családban" nőtt fel.
   Amikor az öcsém középiskolásként futballozott, apám felhasználta az alkalmat, hogy felidézze saját sportsikereit. - Papa egyik barátja megerősítette, hogy tényleg a városi focicsapat kapitánya volt - mondta John. Aztán szárazon hozzátette: - Persze, ez részben annak volt köszönhető, hogy csak neki volt labdája.
   Velük ment Tomáš Kraus, aki ideális kísérő volt ahhoz, hogy bevezesse őket a helyi zsidó közösségekbe. Utazás közben arról beszélgettek, hogy milyen fontos a hagyomány, és megosztották egymással gyermekkori emlékeiket. Már itthon, egy étkezés után John megszólalt:
   - Elmeséltem Tomášnak, hogy egy-egy ünnepi vacsora után másnap reggel azon versengünk, ki ken elsőnek a serpenyőből fagyott pulykazsírt egy szelet friss rozskenyérre. Krausnak tátva maradt a szája, és elmagyarázta, hogy ez tipikus zsidó szokás. Szóval, Madeleine, a rejtély kulcsa végig itt volt az orrunk előtt: a zsír.
   Az utazás célja természetesen több volt annál, mint hogy tisztázzon egyes tényeket, és általánosabb kérdések, szüleinknek a vallással kapcsolatos felfogása is szóba került. Ha zsidók voltak, miért a keresztény ünnepekről meséltek nekünk? A házassági anyakönyvi kivonatukban miért az áll, hogy "bez vyznáni", azaz "felekezetenkívüli"?
   Tomáš Kraus tisztázott néhány fontos momentumot. Elmagyarázta, hogy a cseh zsidó közösség történelmileg szekularizáltabb volt, mint másutt élő társaik. A két háború között a legtöbb család szeretett úgy gondolni magára, hogy ők először is csehek vagy csehszlovákok, és csak másodsorban zsidók. Sokan a leginkább asszimiláltak közül egyszerűen már nem őrizték a zsidó vallási hagyományokat. Mások megtartották a pészahot, a rós hasánát és a jóm-kipúrt, de ugyanígy a karácsonyt és a húsvétot is. Kraus elmesélte, hogy a saját családja is, amelyben vannak terezíni túlélők, hanuka utolsó napján karácsonyfát szokott állítani. John azt is felidézte, hogy a terezíni múzeumban látott egyik gyermekrajz karácsonyfát ábrázolt.
{p}
   John és Kathy arra a következtetésre jutott, hogy anyánk családja vallásosabb volt, mint apánké, már csak azért is, mert anyánk városában volt zsinagóga, apánkéban pedig nem. Mindenesetre el kellett ismernünk, hogy a régi családi ünnepekről szóló történetek igazak voltak, s nem a megtévesztésünkre szolgáltak. Szüleink gondolkodásmódjára azonban soha nem volt jellemző a merevség vagy az áhítatosság. Ez magyarázza, hogy házasságkötésükkor "felekezetenkívüliek", vallástalanok voltak. Dáša unokatestvéremtől azt is megtudtam, hogy legközelebbi családtagjaink közül sokan meg voltak keresztelve. Röviden: szüleim viselkedése viszonylag tipikus volt akkor, ott, abban a közösségben.
   Kathy, John és Pam utazásának egyik legfontosabb célja az volt, hogy találkozzanak unokatestvérünkkel, Dášával. A Washington Postban megjelent cikk megpróbált drámai összehasonlítást tenni Dáša élete és az enyém között. Míg nekem jól ment a sorom, Dáša szenvedett. Ez igaz volt, de a cikk úgy állította be, mintha apám lett volna felelős azért, hogy annak idején Dáša úgy döntött, nem megy a családdal az Egyesült Államokba. "Azt gondolom, hogy ő (Josef Korbel) rosszat tett velem - idézték a lapok Dášát. - Nem kellett volna itt hagynia. Ha azt javasolja, hogy menjek velük, mentem volna. Tudnia kellett, hogy milyen veszélyes itt maradni."
   Elszomorított ez a vád, amikor először olvastam, mert én tudtam, hogy nem igaz, de az olvasók ezrei készpénznek fogják venni. Mi mindig úgy tudtuk, hogy amikor apám 1948-ban Jan Masaryk temetésére visszatért Prágába, kérte Dášát - aki akkor húszéves volt, de a törvény szerint még a gyámsága alá tartozott -, hogy jöjjön, éljen velünk. Ezt ő visszautasította, mert szerelmes volt abba a férfiba, akivel később összeházasodott, és mert Csehszlovákiában akart egyetemre járni. Most pedig állítólag azt mondja, hogy az apám magára hagyta, s apámnak nincs módja válaszolni. Nem tudtam elhinni, hogy Dáša ilyeneket mondjon.
{p}
   John elmondta, hogy amikor meglátogatták Dášát, televíziós kamerák között kellett utat törniük, amelyek a "magán"-látogatásra vártak. Kathy felidézte, hogy először mindenki kényelmetlenül érezte magát. Amikor apám utolsó prágai látogatása került szóba, Dáša sokatmondóan kijelentette: - Csak egy pofont kellett volna adnia, és azt mondani, hogy mennem kell. Nem tudtam elképzelni, mit jelent a kommunizmusban élni. - Hozzátette még, hogy anyám rendszeresen írt neki, mindannyiunkról küldött fényképet, és átruházta Dášára valamilyen családi ingatlan tulajdonjogát, amit ő később eladott, hogy egy víkendházat vegyen magának. John szerint Dášát megrázta, hogy milyen őrjöngést keltett az interjúja.
   A kár azonban megtörtént. A vádakhoz, hogy apám eltagadta a származásunkat, a köztudatban mindörökre társultak azok az állítások, hogy magára hagyta "gyámleányát".

1997-ben én magam kétszer utaztam Csehországba; az első út hivatalos volt, a második privát. Júliusban, a madridi NATO-csúcs után mentem Prágába, hogy átvegyek egy kitüntetést, és hogy ünnepélyesen átadjam szülőhazámnak a frissen született meghívást az Észak-atlanti Szövetséghez való csatlakozásra.
   A program csak néhány óra szabadidőt engedélyezett, és nem tudtam felkeresni mindazokat a helyeket, ahol a testvéreim jártak, de mindenképpen el akartam menni a Pinkas zsinagógába, erre a szent és szomorú helyre. Amikor belépsz, úgy látod, mintha finom mintázatú tapéta borítaná a falakat, de közelebbről kiderül, hogy a minta valójában kézírás: szép, fekete betűkkel annak a 77 927 csehszlovák zsidónak a névsora, aki a holokausztban pusztult el. Egymástól különböző távolságra piros foltok, azokat a városokat jelzik, ahonnan az áldozatok származtak, aztán a vezetéknevek, s mögöttük az utónév kezdőbetűje. A neveket kis, narancsszínű csillagok választják el egymástól, mindegyik után a születési és halálozási dátum. Egy évvel azelőtt Hillary Clintonnal voltam a zsinagógában. A látvány most is ugyanaz volt, mint akkor. Én változtam meg.
{p}
   Az engem kísérő zsidó hivatalos személyiségek rámutattak Arnošt és Olga Körbel nevére, az első oszlopban, amelyhez odamentem. Két csillagsorral feljebb kellett menni, hogy megtaláljuk Ru%u017Eena Spieglová nevét. Becsuktam, kinyitottam, aztán megint becsuktam a szemem, hogy agyamba véssem, amit látok. Előtte arra számítottam, hogy megrendülést és szomorúságot fogok érezni. Túl sok holokausztemléket láttam már, köztük a Jad Vasemet Izraelben és a washingtoni Holocaust Museumot. Minden alkalommal eszembe jutott, hogy a történelemben nem volt semmi ehhez fogható, semmi, ami ennyire meghaladná az emberi felfogóképességet, semmi, amibe ilyen szörnyű belegondolni, és semmi, amire ilyen életbevágóan fontos emlékezni.
   Ilyen érzésekre készültem most is, de bizonytalan voltam benne, hogy mi mást fogok még érezni. Az egyik dolog, ami állandóan a fejemben járt, az volt, hogy míg felnőttem, a nagyszüleim számomra sosem voltak valóságos személyek. Csak most, hogy én magam is nagyanya vagyok, tudom elképzelni, milyen lehetett együtt. Ránéztem az unokáimra, elöntött a szeretet, és arra gondoltam: pont ilyennek kellett lennie, amikor annyi évvel ezelőtt, a szüleim szülei néztek rám.
   Bármit vártam, azt biztos nem, hogy kezdem elképzelni a nagyszüleimet a koncentrációs táborok csíkos egyenruhájában, látom, amint beesett arccal visszanéznek rám. Aztán rájöttem, hogy nem is igazán tudom, hogyan néztek ki a nagyszüleim a háború idejében, minthogy csak évekkel korábban készült fényképeink voltak róluk. Arra gondoltam, mennyit kellett szenvedniük, hogyan harcoltak, hogy túléljék, és elképzeltem az utolsó órák kínjait. És eszembe jutott a gyötrelem, amit a szüleim átéltek, s amit oly jól rejtegettek előlünk: az elbúcsúzás fájdalma, a semmit-nem-tudás agóniája, a bizonyosság gyásza és a rendíthetetlen eltökéltség, hogy megóvnak.
{p}
   Amikor elfordultam a faltól, a nevektől, egyszerre éreztem mélységes bánatot és hálát. Az, hogy a családom ott van azon a falon, közvetlen, személyes elemmel egészítette ki, de alapjában véve nem változtatta meg a holokauszttal és annak szörnyűségével kapcsolatos felfogásomat. Most már azonban azt is tudtam, hogy ha a szüleim nem úgy döntenek, hogy elmennek Prágából, akkor az ő nevük és az enyém is ott lenne a zsinagóga falán, a húgom és az öcsém pedig nem létezne. A szüleim nem egyszer, hanem kétszer adtak életet nekem.
   Augusztus végén visszatértem Csehországba, ezúttal szabadságra. Kathy, a lányaim és a vejeim jöttek velem. A társaságuk és a laza program kizárta a borongást. Most először voltam a lányaimmal Csehországban. Reméltem, hogy el lesznek bűvölve, és tényleg. Sok minden, amit szerettek a nagyszüleikben, visszaköszönt a helyeken, ahol jártunk, a dolgokban, amiket csináltunk. Prágában idegenvezető voltam, amikor végigsétáltunk azon az útvonalon, amelyen apám naponta iskolába kísért. Megmutattam hajdani lakásunk ablakait, ők pedig elképzeltek engem mint Madlenkát, ahogy ott játszom a szobában. Azokat a fűszeres ételeket ettük, amelyekkel a szüleim tömték őket nyaranként Denverben; újra végigmentünk Kathy, John és Pam útvonalán, amikor meglátogattuk azokat a városokat, ahol a szüleim felnőttek, elmentünk a gimnáziumba, ahol tanultak, és láttuk a tantermeket, ahol ültek. És elmentünk Terezínbe is.

A második világháború egyik öröksége egy lista a kimondhatatlan szörnyűség szinonim neveivel: Auschwitz, Buchenwald, Treblinka, Mauthausen, Bergen-Belsen, Majdanek és a többi. Terezín valamivel kevésbé hírhedt, mert nem haláltábornak szánták, hanem gyűjtőterületnek csehszlovák és más zsidók számára. Mégis, több mint 33 ezer zsidó halt meg ott, és további mintegy 87 ezret deportáltak keletre, haláltáborokba és gettókba. 1942 és 1944 között több mint tízezer gyerek érkezett Terezínbe, nyolcezret továbbküldtek a megsemmisítő táborokba, 150-nél kevesebben maradtak életben.
{p}
   Terezín városa Csehország északnyugati részén van, megfelelően közel a német határhoz. Az 1780-as években épült, erődítménynek, ahol az osztrák-magyar birodalom katonái családjukkal együtt biztonságban élhettek. Az erődnek vastag falai voltak, vizesárok vette körül, később magától értetődően lett belőle börtön. Az 1880-as években politikai és katonai elítélteket küldtek ide. 1941 novemberében a csillag alakú erődítmény a zsidók körbezárt telepe lett. Ma az emlékezésnek és a múlt feldolgozásának szentelt múzeum.
   Zöldellő tájon hajtottunk át a Terezínbe vezető úton, és egy nagy parkolóba érkeztünk. Aznap nem volt sok látogató, de azt mondták, hogy a világ minden tájáról jönnek emberek a múzeumba. Bár a tábor fontos szerepet játszott Hitlernek a zsidók teljes kiirtására vonatkozó terveiben, akkor ezt titkolták. A náci propaganda úgy beszélt róla mint "üdülőhelyről", ahol a zsidók önkormányzattal rendelkeznek, orvosi ellátásban részesülhetnek, ahova "visszavonulhatnak". Egyeseket annyira elbolondítottak, hogy még fizettek is, hogy idejöhessenek.
  Ez az állítólagos "paradicsom" azonban valójában pokol volt. 1942 nyarán, amikor Arnošt és Olga Körbel, valamint Ru%u017Eena Spieglová Terezínbe érkezett, az itt lakók száma körülbelül 20 ezerről csaknem 60 ezerre nőtt. A férfiak háromemeletes priccseken aludtak, a nőket pedig a szalmával borított padlón zsúfolták össze. Az emberek éheztek. A munkaképes táborlakókat az új vasútvonal építésén dolgoztatták, amely majd gyorsabbá és hatékonyabbá teszi a keleti haláltáborokba való szállítást. Az egészségügyi körülmények rosszak voltak, ami tífuszjárványhoz vezetett. Nőtt a napi halálesetek száma, sokan, köztük a nagyapám, a járványban haltak meg. Látogatásunk során megmutatták a kemencéket, amelyekben a nácik az embertelen körülmények miatt elpusztultak holttestét égették el.
{p}
Most már legalább a körvonalait ismerem az egész szörnyű történetnek. Nemcsak a nagyszüleim, hanem sok más rokonom is meghalt a holokauszt során. A tények mind ott voltak - még csak nem is mélyen elásva, hogy nehéz lett volna megtalálni. Csak nem néztem oda. Olyan volt, mint egy festmény, amely alig kivehető motívumokból, foltokból áll, míg egyszer csak valaki azt mondja: - Látod ott azt a férfiarcot, a közepén? - Akkor újra megnézed, már világosan látod, és csodálkozol, hogy korábban nem vetted észre.
   Lesújtó tudni, hogy három nagyszülőm koncentrációs táborban halt meg, és hogy a szüleim ezzel a gyásszal éltek. Most már büszke vagyok, hogy teljes mértékben ismerem a származásomat. Korábban ez csak egy történet volt számomra, de most messze gazdagabbnak érzem magam, hogy tudom, része vagyok egy hősies népnek, amely túlélve az üldözések évszázadait, virágzó jövőre tekint.
   1997 óta többször megkérdezték, hogy leszek-e hívő zsidó. Nem hiszem, hogy ez meg fog történni. Keresztényként nőttem fel és öregedtem meg, s mint már korábban is mondtam, nehéz a hitet elfelejteni. Nem járok templomba olyan rendszerességgel, mint korábban, de alkalmanként megyek, karácsonykor és húsvétkor pedig majdnem mindig. Az első húsvétkor, azt követően, hogy megtudtam az igazságot, kényelmetlenül éreztem magam a katedrálisban. Nem egyszerű dolog, hogy megöregszel, és bizonytalanná válik a vallásod.
   Miután a családommal kapcsolatos hír napvilágot látott, sokszor megkérdezték, hogyan érzem magam zsidóként. Tudom, hogy sokan, köztük régi ismerőseim, úgy gondolják, sokkal korábban tudnom kellett a származásomról, és megpróbáltam letagadni vagy eltitkolni. Ez nem igaz. Felnőttként mindig először amerikainak tekintettem magam és másodsorban csehszlováknak, de számomra - ahogy a szüleim számára is - az identitás elsősorban állampolgárság és értékek, nem pedig vér kérdése. Teljesen tisztában vagyok azonban azzal, hogy a vér igenis számított Hitlernek, és ezzel a ténnyel mindannyiunknak számolnunk kell, mert ezért halt meg hatmillió zsidó.
   Mindabból, amit a családomról leírtak, leginkább A. M. Rosenthalnak a New York Timesban megjelent szavai hatottak meg. "Arnost Korbelt, Olga Korbelt, Anna (Ru%u017Eena) Spieglovát csaknem egy fél évszázada gyilkolták meg - írta. - Most végre megkapják azt, amivel az élők tartoznak a holokauszt halottainak: emlékezni a nevükre, és soha el nem felejteni, hogy gázkamrákban végezték, mert zsidók voltak. A holokausztnak nincs tanulsága, kivéve egyet: határtalan gonoszság történt, és újra megtörténhet, ha az élők nem emlékeznek."