Kóstold meg a kőbaltát

Szentesen, a levéltárban kezdem a kutakodást, hiszen ez is helytörténeti gyűjtemény - ahol a múlt írásos nyomait rendszerezik. Labádi Lajos igazgató nyakában gézmaszkkal fogad. A régi iratok között por és mérges gombák tenyésznek, a takarítónőjüknek meg épp most készül felmondani a megyei önkormányzat. - Egyszer láttam egy apukát a fiával sétálni, és amikor ideértek a levéltár elé, a gyerek megkérdezte, hogy mi ez az épület. Az apuka azt válaszolta, hogy itt tárolják a kézbesítetlen leveleket. Nagyobbat nem is tévedhetett volna, hiszen mi itt nem a haszontalan, hanem a hasznos iratokat - meg egyebeket - tároljuk és rendszerezzük.
A levéltárak őrzik meg mindazokat az iratokat, amelyek valamilyen szempontból információval szolgálhatnak a városról és lakóiról a jövő kutatóinak. Vannak papírok, amelyekhez valakinek jogai tapadnak. Régi cégpapírok, sajtótermékek - de az iratot itt a lehető legszélesebben értelmezik. Az a tégla például az iroda sarkában: irat. Bele vannak vésve a szentesi téglagyár adatai, hogy mikor nyílt meg, mikor zárták be - ez az utolsó darab, amit a gyárban készítettek. És vannak itt plakátok, fényképek, kártyanaptárok és gyászjelentések ugyanúgy, mint több száz éves okiratok.
- Nekünk az a dolgunk, hogy ne porosodó irathalmazok legyenek a dokumentumaink - véli Labádi Lajos -, hanem hogy a város története, múltja feltáruljon annak, akit ez érdekel, és hogy semmi olyan irat ne vesszen el, amelyre valaki jogot alapíthat, amely a későbbiekben még fontos lehet.
{p}
Ahol levéltár van, ott mindig kialakul egy kis szellemi mag. Akik ezt alkotják, kíváncsiak arra, honnan is jöttek. Azután persze a lokálpatriotizmus erősítésére szolgálnak a helyi, kisebb gyűjtemények is. A szegvári falumúzeum megközelítése nem is olyan egyszerű. Ma ünnep van: a szegvári általános iskola volt diákja, Bartucz László antropológus ma lenne százhúsz éves. Az iskola udvarán felsorakozott gyerekek előtt a professzor volt tanítványa beszél az ilyen korú hallgatóság körében ismerős fegyelmezett unalom közepette. Kovács Lajos, a falumúzeum igazgatója az ünnepség fő szervezője, ezért most csak Szegvár híres szülöttjének leszármazottaival együtt juthatok be a múzeumba.
Odabent összeszedett, szépen tagolt kiállítás fogad. Szegvár környékén már a kőkorszakban is emberek éltek, ezért a leletek többféle korból kerülnek ki, sírokban előtalált fülönfüggők, sarkantyúk és pattintott kődarabok sorakoznak a rendezett üvegtárlókban. Egy szobát teljes egészében Bartucz László emlékének szenteltek, aki ásatott is a környéken, másrészt a szegváriakról is írt tanulmányokat. A hagyományos tisztaszoba után népművészeti tárgyak, kiállítás a szegvári építészetről - majd az emlékkönyv és a kijárat.
- A falumúzeumnak az volna a célja, hogy az oktatást segítse - véli Kovács Lajos -, hiszen hiába van nagy múltja a településnek, ha az emberek nem is igen tudják, hol laknak. Sajnálom, hogy a múzeumot nem veszik többször igénybe óráikhoz a tanárok is. Annak idején még volt rá kezdeményezés, hogy talán a helyismeret kötelező tantárgy lesz. Hát nem lett, és úgy látom, hogy végleg háttérbe is szorult. De azért azt be kell látni, hogy a városi gyerek csak hallhat a kőbaltáról. A mieink meg akár a szájukba is vehetik.
Kérdés persze, hogy a kőbalta "megkóstolására" mekkora igény van. A falumúzeumokba mintha az idősebb korosztály járna - kevésbé a kőbalta miatt, inkább hogy porlepte rokkát lássanak a vitrinben, ami az ő életükben vált mindennapi használati tárgyból a múlt tárgyi emlékévé. A levéltárakra a családfakutatás divatba jötte óta egyre nagyobb igény van: a családi múlt tisztázása mintha fontosabb lenne az embereknek, mint szűkebb hazájuk, városuk ismerete.