Világ-képek

Dezső Tamás összesen két fotósorozatot küldött a rangos, világméretű megmérettetésre. Mindkettővel nyert. Az egyiken a nagy múltú ügető végnapjait örökítette meg, a másik összeállításban pedig korunk elit lényeit, népszerűbb nevükön az újgazdagokat kapta lencsevégre.
- Elkezdtem megérinteni magam körül a tárgyakat, hogy bebizonyosodjon, ez tényleg a valóság, nem csak álom - idézi fel azt a pillanatot Dezső Tamás fotóriporter, amikor elolvasta az interneten a Pictures of the Year (Az év fotói) díjazottjainak névsorát. - Tudtam, hogy nem rosszak a képeim, de azt is tudatosítottam magamban, hogy a világ legtehetségesebb fotósai között nekem kevés esélyem lehet.
A legtöbb neves fotós mögött nagy ügynökségek vagy világhírű lapok, folyóiratok állnak. Dezső Tamás egyszerű szabadúszóként küldte el a képeit, és egyszerű utazóként megy április 21-én Miamiba, hogy átvegye a világ legjobb fotósaiból álló zsűri elismerését. Pénz nem jár a díjjal, de ahogy a győztes fogalmaz, nem is ez a fontos, hanem a presztízs, a szakma kisszerű, pitiáner kapcsolatoktól és önös érdekektől mentes elismerése. Mellesleg a fiatal fotós alkotásait itthon is kezdik megismerni. Az idei Magyar Sajtófotó-pályázaton tizenkét díjat "rakhatott" zsebre.
- A fotózás csak annyira érdekelt, mint bárki mást - mesél a sikerkovács az előzményekről. - Huszonkét éves koromig eszembe sem jutott, hogy ebből szeretnék megélni. A családomban sok a mérnök, természetes volt, hogy én is ezen a vonalon tanuljak tovább. Hamar rájöttem, hogy a mérnökösködés nem az én világom, ezért otthagytam a műszaki egyetemet. Egyre csak azon töprengtem, hogyan tovább, mígnem úgy gondoltam: miért ne lehetnék fotóriporter? A gombokat én is le tudom nyomni a fényképezőgépen. Felhívtam a Magyar Hírlap fotórovatának akkori vezetőjét, Habik Csabát (aki most a Szabad Föld képszerkesztője - a szerk.), hogy szeretnék ott dolgozni. Azt mondta, legalább alibiből iratkozzam be egy szakmunkásképzőbe, aztán mehetek. Egy év múlva már ott dolgoztam. Habik bedobott a mély vízbe, sokat köszönhetek neki. Más kérdés, hogy különféle körökben járva-kelve megerősödött bennem az érzés, hogy a magyar közélet, a politika egyre taszítóbb, akinek van egy kis esze, kikerüli. Elhatároztam, hogy valami hasznosabb munkát fogok végezni fotósként.
A legtöbb fényképész csak álmodik arról, hogy napilapnál dolgozhasson. Dezső Tamás mégis gyorsan odébbállt. Sorra nyerte az ösztöndíjakat, és megszállottan fotózott. A társadalomábrázolás máig jobban izgatja, mint a hiú politikusok píárpózai. Két éve járja Budapest legszegényebb területét, és képeken örökíti meg, hogyan épül újjá, hogyan veszíti el végérvényesen századfordulós arcát a Józsefváros. És hogy az irgalmatlanul szegény családok miképp élnek a létbizonytalanságban egészen addig, amíg el nem dózerolják a fejük fölül a házat.
- Most már az érdekel, hogy mit érhetek el a képeimmel, hogyan változtathatok helyzeteken, életeken. Csak attól félek, hogy Magyarországon senkit sem érdekel igazán a fotózás - hangzik a keserű önvallomás. - Sokat kell még tanulnom, de szakmailag az lenne számomra a legnagyobb elismerés, ha egyszer annyi külföldi megbízást kaphatnék, amiből megélhetnék. Bárhol a világon. És ha elérném, hogy azt csinálhassam, amit szeretek.
Biczó Henriett

Következő oldalainkon Dezső Tamás három sorozatát vehetik szemügyre honlapunk látogatói.
{p}
AZ ÜGETŐ VÉGNAPJAI
































{p}
JÓZSEFVÁROS



































{p}
ÚJ GAZDAGOK