Anyanyelvi őrjárat

Azt hiszem, nem mondok újat olvasóinknak azzal, hogy nyelvünk helyes, árnyalt és kifejező használatához nem elég a nyelvtani (névelő-használati, ragozási, egyeztetési stb.) szabályokat ismerni. Szavaink, kifejezéseink jelentését, hangulatát, érzelmi töltését, lelkét is ismerni kell. Meg kell érezni, hogy mikor melyik szó van leginkább helyén a mondatban, s melyik az, amelyik valamilyen okból nem illik bele, nem szolgálja egyértelműen, teljesértékűen a mondanivalót. Például a szerző szándéka ellenére rokonszenvet ébreszt bennünk, amikor az ellenkezőjére volna szükség, vagy - éppen megfordítva - érzelmileg szembeállít azzal, ami valójában elismerést érdemel. Meggyőződésem, hogy ezt olvasóink is így érzik, így gondolják, de azt hiszem, ennek szemléltetésére azért nagyon elkél néhány tanulságos példa is.
Alig pár hete emlékeztek meg a különféle hírközegek a főleg légiós és kalandregényei révén népszerűvé vált, tragikus sorsú íróról, Rejtő Jenőről születésének századik évfordulója alkalmából. A számos rádiós csatorna közül az egyikben - legalábbis  Fekete Tiborné debreceni  levélírónk megfigyelése alapján - ez a mondat hangzott el: "A fasiszták jóvoltából halt meg Rejtő Jenő."
"Még a hideg is végigfutott a hátamon a jóvolta szót hallva" - olvasom a levélben, s igazat adok a levél írójának. Hozáteszem azonban: ugyanez a szöveg írott formában nem okvetlenül elítélendő. Ha ugyanis a jóvoltából szót idézőjelbe tesszük - így: "jóvoltából" -, akkor ezzel valamiképpen jeleztük, hogy a megszokottól eltérő, azzal ellentétes értelemben óhajtunk élni vele. Az idézőjelnek van ilyen szerepe is. Az éter hullámai azonban elnyelik az ilyen megkülönböztetést. Jobb lett volna tehát a sok lehetséges közül például ez a megoldás: "A fasiszták embertelen bánásmódja következtében halt meg Rejtő Jenő."
{p}
A következő példát is egy levélírótól kaptam. Dr. Bánk Endréné írja Budapestről: "Nemegyszer találkozom a lerí ige szerintem hibás használatával. Legutóbb egy idegenből magyarra fordított regényben olvastam: "lerítt róluk az öröm". Én úgy tudom, hogy csak valamilyen hátrányosan, bántóan ható, korántsem örvendetes tulajdonság vagy egyéb lehet az, ami lerí valakiről. Aki viszont olyan állapotba kerül, hogy a jókedv, a derű meglátszik rajta, arról nem lerí az öröm, hanem arca - vagy ő maga - ragyog, sugárzik az örömtől." Én is pont így gondolom.
Végül még egy adat arra, hogy a szavaknak lelkük is van, csak nem törődünk vele, nem vesszük észre. Az elmúlt hetekben a magyar nyelv hete alkalmából sokat utaztam vidéken. Eközben bukkantam egy megyei napilapban a következő rövid külföldi hírre: "Fegyveres banditák ártalmatlanná tették egy nagy nápolyi hűtőraktár őreit; több tízezer euró értékű, válogatottan finom olasz és francia sajttal rakták meg teherautójukat és elszáguldottak."
Azért figyeltem fel rá, mert ártalmatlanná tenni olyan személyeket szokás, akik ártanak, kárt okoznak a közösségnek, legalábbis erre törekszenek, s akiket ezért csakugyan ártalmatlanná kell tenni. Itt viszont megfordult a kocka! A szöveg szerint a bűnözők tették ártalmatlanná az őröket, tehát éppen azokat, akik a bűnözőktől védték a raktárt. Szolgáltassunk hát nekik igazságot, s rögzítsük a tényt, vagyis azt, hogy a hűtőraktár őreit a banditák nem ártalmatlanná tették, hanem lefegyverezték. Ha ezt írjuk, így írjuk, nem sérül meg a szavak lelke.