Örömjátékos

- Üde, friss, fiatalos tetszik lenni. Hogyan őrzi a varázsát?
- Ez csak a látszat. Örök optimizmusomat drága apámtól örököltem, aki a legnehezebb időkben is megtalálta azokat az apró pillanatokat, amelyeknek örülni tudott. Kislány koromban rongyosra olvastam Porter Az öröm játékai című ifjusági regényét. Arról szól, hogy egy evangélikus lelkész elintézi a szeretetszolgálatnál, hogy egy szegény család gyerekének kívánsága teljesüljön, karácsonyra tényleg kapjon ajándékot a Jézuskától. Igen ám, de amikor kibontják a missziós csomagot, egy mankót találnak benne. A gyerek teljesen összetörik. Ekkor találja ki a lelkész az örömjátékot: örülni kell a mankónak is, hiszen nincs rá szükség. Ettől kezdve bármi baj éri őket, csak azt keresik, minek tudnának örülni. Az én életem vezérfonala is ez lett.
- Ez a titka az ön örök derűjének!?
- Mindig arra törekedtem, hogy megtaláljam a boldogságot. Persze akadtak mélypontok is az életemben.
- Olyankor nehezebb volt a játék?
- Attól volt érdekesebb!
- És sikerrel végződött?
- Sikerrel. A legkeményebb helyzetekből is kimásztam.
- Árulja el a módszert, hátha tanulhatunk belőle!
- Drágám, mindenkinek a saját életében kell megtalálnia azokat a kapaszkodókat, melyek segítségével megoldhatja a problémáit. Nekem jócskán kijutott az emberi tragédiákból. A férjem 1948-ban külföldre ment tanulmányútra és nem jött vissza többé. Idehaza engem vettek elő, mint bűnrészest, aki segített a férjének disszidálni.
{p}
- Bevitték az Andrássy út 60-ba is...
- Egyetlen ember tartott velem, Berényi Gábor, aki kezdő rendező volt a miskolci színház társulatánál, ahol együtt dolgoztunk. A kapunál nem akarták beengedni, s azt merte mondani, akkor a művésznő sem megy be. Aztán vallatóra fogtak, lámpával a szemembe világítottak, rettenetesen megalázó volt. Végül nem esett bántódásom, szabadon engedtek. A legközelebbi barátaim nem mertek segíteni, abban az időben a félelem megmérgezte a kapcsolatokat. Olyan is volt, aki feljelentett.
- Nem lehetett könnyű elviselni!
- Ebben volt némi gyakorlatom, korábban ugyanis a miskolci színháznál a származásom miatt bélyegeztek meg. A barátaim, akikkel szinte összenőttünk, ha megláttak az utcán, átmentek a másik oldalra, s attól kezdve nem engedtek leülni maguk közé.
- Néha saját barátainkban sem bízhatunk?
- Szomorú, de így van. Ez is egy buktató. Magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért fordultak el tőlem. Meg kellett értenem, hogy az állásukat, az egzisztenciájukat, a családjukat féltették. Nem lehet tudni, hova vezetett volna, ha az elvakult gyűlölet uralkodni kezd.
- Az "örömjáték" segített?
- Természetesen. És a színművészet. Ez a csodálatos hivatás mindig átsegített a bajokon. A játék során jöttem rá, hogy mindent kiélhetek a színpadon. Azokat a szituációkat is, melyeket a valóságban is átéltem már. Nagyon őszintén, legbelülről.
- Tehát a színésznek könnyebb?
- Aki komolyan veszi és lelke van hozzá, annak könnyebb. Ott ülnek a társai a nézőtéren.
{p}
- Azért kérdezem, hogy a színésznek könnyebb-e, mert ha engem valami nyomaszt, én nem tombolhatom ki magamból a színpadon, mert nincs ilyen lehetőségem. A civil ember arra kényszerül, hogy jobban magában hordozza a fájdalmait?
- Neki meg kell keresnie azt a társat, barátot, lelki támaszt, akivel megoszthatja a problémáit.
- A színésznek is! Nem?
- A színésznek adottak a társai. Én ragyogó társakkal éltem!
- Valóban, legendás neveket tudnánk felsorolni... Ki jut eszébe legelőször, ha a régi kollégáira gondol?
- Nem is tudom. Mindenhol volt valaki, akivel a legjobban szerettem játszani. Szegeden például imádtam a rendező Horváth Jenőt, az operaénekes Szűcs Lászlót, a direktor Sziklay Jenőt, a fordító Márki Gézát, a primadonna Patkós Irmát és a kezdő színésznő Mészáros Ágit.
- Milyen kár, hogy a mai fiatalság egyiküket sem ismeri...
- Bizony. Szívszorító az is, hogy mindegyikük elment már. Én meg itt maradtam korelnöknek.
- És milyen halhatatlannak lenni?
- Nem érzem magam annak. Ha kérdezik, mit csinálok mostanság, azt válaszolom, aratok. A munkám, a lelkem, az életem gyümölcsét.
- Komlós Juciról olyan kép alakult ki, akinek soha nem volt semmi baja, mindent megkapott az élettől és a pályától. Tüneményes dédnagymama, kedves Lenke néni...
- Ne is folytassa. Nagyon sok szenvedés van mögötte.
- Szenvedett attól például, amikor a férje itt hagyta? Miért nem ment férjhez később?
- Egyszer szerettem, de akkor nagyon. Mit tehettem volna, ilyen a természetem. De frigid sem voltam. Sok kollégám megpróbált udvarolni, köztük drága barátom, Somogyvári Rudolf is. Egyszer rám ripakodott: "Jucikám, te nagyon hülye vagy! Nem veszed észre, mi van körülötted?"
{p}
- Nyilván észre vette...
- Persze, de nem éltem vissza a helyzettel. Ezek csak fellobbanások voltak. Flörtök, szerelmek, rajongások, kitárulkozások - ennyivel megelégedtem. Engem kizárólag a színház érdekelt. Abba kapaszkodtam bele.
- Ne haragudjon meg rám, egy kritikusa ezt írta önről: másodrangú színházakban játszott harmadrangú szerepeket.
- Ez nem igaz. Az ilyen rosszindulatú megjegyzéseket emelt fejjel viseltem. Sokat tudnék mesélni a féltékeny kolléganőkről is, akik mindent elkövettek azért, hogy engem a sárba döngöljenek. Néha a legcsodálatosabbak és legnevesebbek voltak a legkegyetlenebbek.
- Bántotta az áskálódás?
- Igyekeztem nem foglalkozni vele.
- Miért fúrták? Konkurenciát láttak önben?
- Pontosan! De ez mással is előfordult.
- Ön sosem irigykedett a másikra?
- Belőlem hiányozott ez az érzés. Ebben az is közrejátszhatott, hogy én színészgyerek voltam, sok mindent láttam körülöttem. Mindössze egyszer, Szegeden volt egy kis rivalizálás a legjobb barátnőm, Mészáros Ági és köztem, mivel én is el akartam játszani a Tatárjárás című operett ziccerszerepét, Mogyorósi önkéntest. Azt mondta az igazgató-rendező, hogy aki hamarabb szerez női alkatra való huszár ruhát, azé lesz a szerep. Elkezdődött a vadászat, s Ágika járt sikerrel. Én játszottam a lányt, akinek udvarolt, direkt tizenkét centivel magasabb sarkú cipőt vettem fel, hogy így kerekedhessek föléje. De ez is fordítva sült el: az égimeszelő és az alacsony kiskatona furcsa kettőse rettenetesen tetszett a közönségnek.
{p}
- Komlóséknál generációk óta mindenki színházi ember. Őrült tempóban éltek, vagy szerényen?
- Nem voltunk nappali színészek. Nincs ebben semmi dicsőség. A színpadon szerettünk villogni, öltözködni, erre rá is ment az apám fizetése.
- Akkor még a jelmezekről is a társulat tagjai gondoskodtak...
- S ez sok gondot okozott, mármint anyagi gondot. Anyukám három gyerek mellől időnként el-elszökdösött játszani, mert hiányzott neki a színpad. Vidékjáró, úgynevezett dali társulatokkal lépett fel, s az otthonról elvitt függönyökből, terítőkből csodás ruhákat, jelmezeket kreált magának.
- Milyen volt a Moulin Rouge sztárjának lenni?
- Velem kapcsolatban nem volna szerencsés a sztár kifejezést használni, még akkor sem, ha a harmincas évek végén ez még valódi jelentéssel bírt. Táncoltam, énekeltem - s ez tetszett a közönségnek. Fényes Szabolcs írta a sanzonokat, Vogel Erik tervezte a ruhákat. Kiss Manyi, Feleki Kamill, Radó Sándor, a Komlós-Herczeg páros. Fenyvesi Éva és Vágó Nelli, a két gyönyörű primadonna, és a szívtipró Békási István... Nagyszerű gárda volt. Apámmal duettet táncoltam, a Kamillkával is.
- Akkoriban még tényleg kiitták a pezsgőt a színésznők cipőjéből...
- Az enyémből nem. Nagyon szerettek minket, s ez a tapsban nyilvánult meg. A Király Színházban is, melynek bezárását nehezen éltük meg. Különösen a Művész Színházat sirattuk.
- Holnaptól nincs. Ezt ön többször is átélte.
- Pontosan. Legszebb élményeimet a Művész Színházban szereztem. Apáthi Imre, Fábri Zoltán, Várkonyi Zoltán, a három fantasztikus rendező soha nem rivalizált, inkább segítették egymást. A Kis rókák című darabban játszottam ott először egy delíriumos asszonyt.
{p}
- Milyen vágya nem teljesült?
- A Néphadsereg Színházban műsorra tűzték a Szent Johannát, kettős szereposztásban játszottuk volna, de végül kimaradtam belőle. Sokszor elsétáltunk a Nemzeti művészbejárója előtt, nézegettük, kik ülnek a kispadon, és persze sóvárogtunk, ó, ha egyszer mi is közéjük tartozhatnánk. Egyszer lett is volna rá módom, de a nagyszerű rendező, Egri Pista egy értekezleten azt mondta, "Jucika nagyon jól érzi magát minálunk". Később aztán nekem is elmesélte megfúrásom történetét.
- Egyébként ment volna?
- Igen. Akkoriban a Nemzeti Színház jelentette a színészeknek a jövőt. De nem bántam meg, mert sok szép szerepet eljátszottam máshol. Az élet ajándéka volt, hogy 85. születésnapomon Bessenyei Ferivel együtt ott ülhettünk az új Nemzeti színpadán és meghatottan fogadhattuk a fiatal kollégák köszöntőit.
- Mint a Nemzet Színészei.
- Ebben minden benne van. Büszke vagyok rá. Én tényleg a közönségnek játszottam, és mindig éreztem, amikor velem vannak. Életem egyik legnagyobb élménye a miskolci színházhoz fűződik. Nem sokkal a második világháború előtt mutattuk be A kaméliás hölgyet, amikor bejöttek a németek. A városban köztudott volt, hogy származásom miatt nem léphetek többet színpadra. Amikor elkezdődött a jelenetem, a közönség tomboló tapssal fogadott, nem akarták abbahagyni, hiába jeleztem a fejemmel, nem tudtuk folytatni az előadást. Nyilas Misit Ózdon játszottam a nyilasok hatalomra kerülésekor, a nézőtéren ülők velem együtt sírtak, amikor a monológot mondtam: "Nem akarok debreceni diák lenni, mert az emberek rosszak és a felnőttek hazudtak nekem, nem akarok tovább ilyen emberek között élni, meg akarok halni!"
{p}
- Nincs borzasztóbb, mint bélyeggel élni.
- De hogy senki nem tanul a történtekből?! Bernard Shaw Ember és felsőbbrendű ember című könyvében írja: "az ember maga soha nem változik, csak mások csinálják ugyanazt". Rossz érzéseket kelt bennem, hogy időről-időre még ma is fellángol a gyűlölet. Mi öröm van a másik megalázásában? Szeretném világgá kiáltani, hogy ez nem vezet jóra, s ezt csak a hivatásom segítségével tudom megtenni.
- Miként?
- Csakis a rivaldán keresztül. Időnként megrendítő élmények érnek. Születésnapomra valakitől Túrmezei Erzsébet versét kaptam ajándékba, akiről sikerült kiderítenem, hogy diakonissza volt, három éve halt meg. Csodálatosan ír az évek múlásáról, az idős emberek lelkéről.
- El tetszik mondani?
- "A legnagyobb művészet, tudod mi?/ Derűs szívvel megöregedni./ Tenni vágynál, s tétlen maradni./ Igazad van: mégis hallgatni./ Soha nem lenni reményvesztett,/ csendben hordozni a keresztet./ Irigység nélkül nézni másra,/ ki útját tetterősen járja./ Kezed letenni öledbe,/ s hagyni, hogy gondod más viselje./ Hol segíteni tudtál régen,/bevallani alázattal, szépen./ Hogy erre most már nincs erőd,/nem vagy olyan, mint azelőtt./ Így járni csendesen, vidáman,/ Istentől rád rakott igádban."
- Ön nem ír verset?
- Régebben írtam, de nem volt valami remekmű. Ellenben a lányom, Földessy Margit ügyesen forgatja a tollat, persze titokban. Ő is meglepett egy verssel a születésnapomon.
{p}
- Együtt élnek a sok emlék között...
- Apám csak "cirkuszkocsinak" nevezte a lakásunkat. Tényleg minden valamire méltó emlék itt van körülöttem, sokszor meg sem találom, amit keresek. Nekem nem hiányzik a rend. Ez vagyok én.
- Megesik, hogy elmereng a tárgyak láttán?
- Eszembe jutnak róluk a barátaim. Dayka Margitka, Kiss Manyi, Márkus Laci... Éjjel-nappal játszottunk, nem csak a színpadon, hanem az életben is. Amit sosem szabad elveszíteni, az a játék, a szeretet és a tolerancia. Ezek hiányában keserűvé válhat az ember. Apukám képes volt a légópincében rögtönzött színielőadást rendezni, hogy legalább addig felejtsük el a bajt, amíg odafönt bombáznak.
- Melyik szerepét tudja még?
- Mindegyikből megmaradt valami. Éjszakánként beugrik egy-egy részlet. Felülök az ágyamban, és addig mondom, amíg fel tudom idézni a szöveget.
- Igaz, hogy rajong a fociért?
- Igen, szeretem, de csak az erőszakmentes játékot. Biztosan tudja, gyerekkoromban a pestszentlőrinci kölyök csapat kapusa voltam! Ám lehet, a díszpolgárságot nem ezért adták.
- A legtöbbet a közönségtől kapta. Akik felemelnek és mélybe taszítanak.
- Szerencsére az ünneplésből jutott több. Elnyomatást, félreállítást inkább a színházvezetés részéről tapasztaltam.
- De hát miért?
- Aki nincs hasznukra, az nem érdekes. Ez most is így van. Nézze csak meg az újságokat, kikről írnak állandóan... Hiába érik egymást a bemutatók, azokról szinte szó sem esik. Nekem a mai színház nem sokat jelent, mert teljesen másban nőttem fel. A mai civil életre átfordított klasszikus darabok, a hazug kikacsintások engem nem tudnak meghatni. S ez nem vezet jóra.
{p}
- Mást modnok. Nem bántja, hogy a ma élő színészóriásokat méltatlanul mellőzik? Psota Irén unalmában keresztrejtvényt fejt, Komlós Juci itthon üldögél tétlenül, Bessenyei belehalt a tanyai száműzetésbe.
- Nekünk már nem tudnak feladatot adni. Nem is ismernek minket.
- Az is elég lenne, ha csak egy villanásra feltűnnének a színpadon.
- Én nem is tudnék már játszani. Nehezen járok, nincs hangom se.
- De jól van?
- A nyolcvanhat esztendő azért nem vicc. Nem nagyon mozdulok ki hazulról. Ha mégis, hamar elfáradok.
- Segítenek az unokák, a dédunokák...
- Hál` istennek. A legkisebb most megy iskolába, a múltkor olyan előadást improvizált a saját kis életéből, hogy nem győztem rajta csodálkozni.
- Ugye, mindig csak színésznőként tudta elképzelni az életét!?
- Csakis. A szüleim féltettek a pályától, azt akarták, hogy gyors- és gépíró legyek. Belőlem rossz titkárnő lett volna.
- Mi maradjon önről az utókorra?
- Ezt tőlem kérdezi? A Kis rókákra és Cyrano Roxanjára biztosan sokan emlékezni fognak. A múltkor megszólított az utcán egy hölgy, ismerősek voltak neki az arcvonásaim, pedig nem most láthatott a Cyranóban, de mivel régóta Amerikában él, itthon járva, és éppen velem találkozva, visszaidéződtek benne a hajdani emlékek.
- Mások meg Lenke néniként üdvözlik?
- Az is előfordul. A közértben hívnak az eladók, hogy álljak be közéjük segíteni. Engem már életem végéig elkísér a Szomszédok sorozat, de ezt nem is bánom, hiszen kedves élmények fűződnek hozzá.
- Drága Jucika, legyen még sokáig köztünk!
- Én igyekszem...