Lélekélet

Sötét arccal ébredtem, mint akire rábőrözött az éjszaka, mint akinek rossz szellemekkel teli álma volt.
Azt álmodtam, hogy a halál kiakolbólít az életből, és már ott lebegek a ravatalom fölött temetésem órájában. Nincs már szívem, hogy fájjon, de a jelenlévők lelkeinek hangoltságát egyszerre és külön-külön is érzékelem. Olyan a lelkem, mint a hegedűvonó, és ha hozzásúrol az élők lelkeihez, azok hegedűként rezdülnek. Értem zeng a lelkek gyászzenéje, a szomorúság érzésén messze túlemelkedett rekviem. Szólisták a gyerekeim és a feleségem, de hozzájuk csatlakozik a szeretőm is.
Szeretőm tapintatos idegenként odaóvakodik a ravatalhoz, és megáll a családom mögött. Úgy áll, ahogy az ateisták szoktak az egyházi temetéseken - fájdalmasan és a ceremóniától zavartan.
- A fa arra dől, amerre egész életében hajolt. Elhunyt testvérünk Isten felé hajolt, és Isten kezébe dőlt - mondja a pap kenetteljesen.
A pap igazat beszél, de én tudom azt is, ha a kisördögöt a tömjénfüst el nem riasztotta volna, most kajánkodna, és parodizálná a papot:
- A fa arra dől, amerre egész életében hajolt - csúfondároskodna a kisördög, és így folytatná: - Elhunyt testvérünk világéletében a nők felé hajolt, és most is az ő kezükbe dőlne, ha élne.
Feleségem és a szeretőm pedig csak sír, sír, végigsírják az álmomat. Ha mindketten telesírnának könnyel egy-egy kádat, melyikből inna hamarabb a felejtés madara? - teszem fel a kérdést szellem-magamnak.
Most még mindketten az özvegyemnek tartják magukat. De az a világ rendje, hogy, mint temetői kannából a vizet, lassan-lassan kiürítse magából halottját az özvegy.
{p}
Hogy betegség taszított a másik létbe, emiatt a lelkem nem gyötrődik, hiszen testviselő elevenként is tisztában voltam a törvénnyel, vagyis, hogy egészségesben és fiatalban is már bújva kering a halál, ahogy a gondnak még túl pici vérrög az érhálózatban. A végesség bizonyossága miatt mindig is szánalmas kisszerűséget láttam abban, ha az egészséges ember fölényt éreztetett a beteggel szemben. Például böngészi a doktor a beteg vizsgálati eredményeit, és egy véralkotóról megállapítja, hogy aggasztóan sok van belőle. "Tudja, mennyi az enyém?" - kérdi az orvos szinte dicsekvőn. "Egytizede a magáénak."
Lélekként is sajnálom, hogy éltemben nem bírtam legyűrni a halálfélelmemet, hiszen a rettegés a haláltól személyiségtorzító megalkuvásokra kényszeríthet bárkit. Én kényszert éreztem arra, hogy alakoskodjam, jópofáskodjam az orvosommal, akivel soha meg nem ittam volna egy pohár bort, mert nem volt rokonszenves, mi több, egyenesen ostoba alaknak tekintettem.
"Kettő van, amit senki el nem vehet tőled: a tudás meg a halál" - sulykolta belém apám ifjúkoromban. Most, a ravatalom fölött lebegve is megállapítom, mennyire igaza volt; de nem tudok elmélyedni apám igazságában, mert lelkemnek külön gyásza van, a testemet gyászolja.
Kár a testemért. Hogy felbomlik, porlad, százfelé keveredik. Mert rendben, essen szét atomjaira. De nem lehetne, hogy az egyenkénti sok pindur egy helyen maradjon, belefolyjon Isten arra rendelt tányérjába, ahol hosszan, fájdalommentesen, űri mákonyban összeállna valami mássá, például egy másik emberi testté? Persze apró, pici elmozdulásokkal, mint mikor az átmosott mák napon szárad.
Lelkem lenne lelke a régi-új korpusznak!
(Részlet az Amíg surrog a vérem című regényből.)