Kétnyelvű selyemfestmények

- Amikor óvodába mentem, nem értettem, hogy a többi gyerek miért beszél más nyelven, és miért képtelenek megérteni azt, amit én mondok. Amíg én magyarul gondolkodtam és álmodtam, addig körülöttem minden amerikai volt. Tudathasadásos állapotba kerültem, és szép lassan kialakítottam a magam kis világát, elkezdtem rajzolni, festeni - kezdi önvallomását Mari Györgyey második generációs amerikás magyar, akinek szülei oly' sok kortársához hasonlóan kényszerűségből hagyták el Magyarországot. Édesapja Recsket is megjárta, ám ha nincs 1956, valószínűleg itthon marad. És akkor nyilván minden másként alakul. Rövidesen a nagymama is követte a családot, hogy felügyelje az unokákat. Miért is maradt volna itthon, amikor szeretteit a tengeren túlra sodorta az élet.
- Otthon csak magyarul beszéltünk. A nagymamám magyaros ruhákban járatott bennünket, egyfolytában csak azt éreztük a nővéremmel, hogy mások vagyunk, mint a társaink. Aztán az iskolában megtanultunk angolul, és mindinkább szerettünk volna elvegyülni a tömegben. Tizenévesen még a nevemet is megváltoztattam, Mariról Maria-ra, mert az angolosabb. Azt hittem, ezek a külsőségek elegendőek ahhoz, hogy az ember asszimilálódjon, és neveltetése folytán ne állandóan valami olyat keressen, ami nincs meg a hazájában, amely nekem most már az Egyesült Államok - mondja némi akcentussal Mari "Dzsordzsi". Hiszen az USA-ban azt, hogy Györgyey, még nemigen sikerült kiejtenie senkinek.
Mari Györgyey pályája kezdetén az olajfestés rejtelmeibe vetette bele magát. Vonzották az elnagyolt, figuratív megközelítések. Aztán következett a rézkarc és a selyemfestés. Munkáiból rendszeresen visszaköszön Magyarország, az itt szerzett képi élmények és hangulatok megtalálhatók művein. Fájlalja, hogy a kortárs művészetet mindinkább áthatja a komputertechnika, ami némiképp az eredetiség háttérbe szorítását eredményezheti. "Mit szólna ehhez Monet vagy Munkácsy?" - teszi föl a kérdést, és nevet hozzá.
{p}
A művésznő a New York melletti Stamfordban él, ott van műterme, s ott vannak a tanítványai. Mint mondja, egyszerre több képen dolgozik, s akár három-négy évig is "elmolyol" egy-egy festményével. Az olajfestmény "könnyebb" ügy, jegyzi meg, mert ha módosítani akarja az eredeti elképzeléseket, egyszerűen átfesti a vásznat. A selyem kényesebb anyag, ott nem lehet hibázni, az elvétett mozdulatoknak áruk van: ott marad a nyomuk az örökkévalóságig. A művész széles körben ismert bizarr dizájnkollekcióiról is. "Ez egy nagyon érdekes feladat" - vélekedik róla. Selyem nyakkendőterveit már szériában gyártják Amerikában, de selyem díszpárnákat és sálakat is fest. Maga sem gondolta, hogy ezek az "ódivatú" holmik milyen keresettek lehetnek.
Mari Györgyey nemrég kiállításra érkezett Budapestre. Selyemfestményeit mutatta be a fővárosi Aranytíz Művelődési Központban. A hazai tárlatok nem szokatlanok az amerikai művész számára. A nyolcvanas évek végén a Képzőművészeti Főiskolán tanult egy szemesztert klasszikus anatómiát. Akkoriban gyakran ellátogatott a zebegényi művésztelepre is. Mégis tápiógyörgyei kiállítására a legbüszkébb, hiszen a helyi kastélyban nevelkedett édesapja, s a település nevében a mai napig benne van a családjáé.
- Szerintem teljesen természetes, hogy az ember keresi a gyökereit. Emlékszem, amikor 1972-ben először jártam Magyarországon, kifejezetten nyomasztónak éreztem. Képtelen voltam szabadulni a szegénységtől, a szürkeségtől és az egyhangúságtól. Amikor falusi rokonokhoz látogattunk a nagymamámmal, úgy éreztem, évszázadokat megyek vissza az időben. Életemben nem láttam tyúkokat kapirgálni annak a háznak az udvarán, ahol emberek is élnek. Emlékszem, nagyon meglepett, hogy a zöldséget nem a szupermarketben veszik, hanem csak úgy kihúzzák a fölből. Persze mindez a múlt, mára eltűntek a kontrasztok, felnőtt fejjel én is másképpen látom a két országot és az azokban élőket. Azon túl, hogy itt őszintébb lehet az ember a másikhoz, mint Amerikában, a magyarok sokkal jobban főznek, jobb a sör és a gyümölcsjoghurt is, de fölösleges összehasonlítgatni. Az, hogy a két ország kultúrája különbözik egymástól, nekem kifejezetten jó. Ma már vallom, hogy egyszerre két hazám is van. Kétnyelvű festő vagyok, de a szívem mélyén mindig magyar maradok.