Láthatatlan vár

Pócspetriben, Krich Ferenc udvarán állunk. Az asztalon három kosár csonttörmelék. Meg öt kosár mindenféle kődarab. És a gazda újabb meg újabb szállítmányokkal érkezik. A tömérdek csont és kő lassan beborítja az asztalt, már jut belőlük a fűbe, a járdára is, és a fészerből ő csak hozza, hozza a kincseit. Egy teljes emberöltő, negyven év szerzeményei.
- Ez minden vagyonom - néz szeretettel a fél udvart beborító törmelékre.
A rokkantnyugdíjas inszeminátor a hatvanas évek derekán, nagykállói gimnazistaként döntötte el, hogy majd ő utánajár a "zőcsi" várnak. Amit ugyan már régen széthordtak az idők, de a régi petriek emlékezetében ma is él. Olvasni azonban keveset lehet róla, Krich Ferenc gimnáziumi éveiben pedig semmit. Azóta az összes szabad idejét a várnak szenteli, hazahord minden, feltételezett környékén talált furcsa követ, rögöt, csontdarabot. Még sosem nyaralt igazán, sosem tudott nyugodtan végignézni egy filmet, sosem tudott lelkiismeret-furdalás nélkül végignyújtózkodni a teraszon - hiszen ott a vár, menteni kell a még menthetőt.
Most is két malomkő közt őrlődik. Menne is, maradna is. Szeretné bemutatni az udvaron közszemlére tett kincseit - külön-külön mindegyiket. De a legszívesebben már kint járna velünk a várnál, hisz a legfontosabbak ott lappanganak. Indulunk is - elvégre majd ráérünk nézelődni este az udvaron. De milyen utakon haladunk!
Az ősök útja sem volt különb, nyújt vigasztalást kalauzunk, s minden nagyobb dombnál, horpadásnál megállítja az autót. Itt, a Nyírség közepén pedig nincs is más, csak domb és horpadás. S mindegyik egy-egy történet. Ez a domb alighanem egy kurgán, azaz egy régi-régi sírhalom... Amaz az Akasztó-hegy - ehhez kommentár se kell. Az a nagy homokkatlan pedig egy igazi földvár. Mondják széllyuknak is, de csak a tudatlanok. Vagy a kishitűek, az akadékoskodók. Akik nem látnak a dolgok mögé. Akik nem képesek felemelni tekintetüket a porból.
{p}
Krich Ferencnek valamikor rengeteg bosszúságot okoztak az ilyen hitetlenkedők. "Álmokat kergetsz, te Feri!" "Én nem látok itt semmiféle várat!" "Hogy ez a kődarab ezeréves...?!" - ilyeneket, meg még cifrábbakat kellett hallgatnia az elmúlt évtizedekben. Volt, amikor bántották a lekicsinylő szavak. Ma már nem törődik velük. Igaz, ma már nem is igen csipkelődnek vele. Mert közben a hivatásos régészek is bizonyítottnak látják, hogy Pócspetri igenis fontos régészeti lelőhelyeket birtokol. S ez főleg Krich Ferenc búvárkodásának köszönhető.
Sűrű sarjerdőben vergődünk, ujjnyi vastag akáctövisek akaszkodnak belénk, de Krich Ferenc megállíthatatlan.
- Jöjjenek, jöjjenek! Mutatok maguknak még valamit - biztat bennünket már vagy három óra hosszája.
Végül aztán megálljt mond, s jelentőségteljesen felemeli a mutatóujját:
- Most pedig megnézzük a "zőcsi" várat!
A vár a falutól odébb van, vagy három kilométerre, vezetőnk menet közben mesél. A petri várról persze, amelynek ercsi vár a hivatalos neve, de a környéken csak zőcsi várnak mondják. Neki azonban erről is megvan a saját véleménye.
- Igazából ősi vár. Ezt jelenti a zőcsi vár... Ha odafigyelünk, higgyék el, sok mindent felfedez az ember. Van nekünk például egy Csősz-hegyünk is. Csősz-hegy...!? - biggyeszti elnézően az ajkát. - Csörsz-hegy! Az volt annak egykor a neve. Csak aztán kikopott az emlékezetünkből, és Csőszre módosult. No de megjöttünk. Forduljunk balra!
- Balra? - nézünk rá megütközve, merthogy nagy paprikatábla állja az utunkat. Várnak semmi nyoma.
- Hajtsanak csak, hajtsanak!
- Letapossuk a paprikát.
- Hát azt le. De majd én beszélek a gazdával...
Elfogy a paprikatábla, lucernás jön meg takarmánytök, majd megint paprika, vár azonban sehol.
- No, itt kiszállhatunk! - mondja aztán vagy nyolcszáz méter után, és meg sem várja, hogy megálljon a motor, máris ugrik, szalad, s felemel diadalmasan egy cserépdarabot. Aztán odébb egy másikat. A motorháztetőre pakolja mindet, majd körbemutat.
- Az ercsi vár. Gyönyörködjenek!
Szégyenkezve hordozzuk körbe tekintetünket a tájon. Szégyenkezve, mert mi bizony pár elszórt kődarabon, csontszilánkon, meszes földmaradványon kívül nem látunk semmit.
- Hát ez az...! Pont ezek bizonyítják a vár létét. Látják, ahol világosabb a föld, ott álltak egykor a falak. Tavasszal kellett volna jönniük, amikor szántanak. Mindenféle kincseket fordít ki olyankor az eke. Itt mindenütt - tárja szét a karját Krich Ferenc. Pontosan úgy, mintha magához akarná ölelni az egykori várat. Annak minden lakójával együtt.