Násztánc

Délelőtt volt, szikrázó napsütés, a távolban nagyban durrogtak a puskák. Körvadászat volt valahol a csekei, kömörői határban, s mi pontosan arra igyekeztünk az istvándi cimborákkal. Különösebb cél nélkül, csak úgy a magunk gyönyörködtetésére. Az elmúlt napokban mínusz húsz, huszonöt fokok voltak, kétarasznyira hízott a Túr jege, ma reggelre viszont kicsit meglágyult az idő. Egy kis porhó is hullt, elfödve a tegnapi, de megőrizve az éjjeli nyomokat. Tökéletes a csavargásra. Olvasni lehet ilyenkor a hóban. Pláne a tükörsima jégre hullott hóban. A szántáson, a zsombékosban, a csirittyásban megtörik és elmaszatolódik a nyom, a frissen behavazott jég viszont olyan, mint a teleírt irkalap. Csak ismerni kell a vadak ábécéjét. Én nem igazán dicsekedhetek vele, dadogós még az olvasásom. Barátaim azonban kijárták már a mezei iskolát. Rájuk hagyatkozom hát.
Hiába nagy a tél, az istvándi malom alatt szabad a víz, zubog, tajtékzik, mérgesen nyalja a jég száját. Itt szoktak feljönni a vidrák elmajszolni a sovány keszegeket. Most azonban se vidra, se jégen hagyott, vidra falta halfej. Nem is csoda, messzi földről érkezett turisták mustrálják a malmot. Kiabálnak, tapsolnak, dübögnek a deszkákon, persze, hogy elmenekül minden vad. Azért, hál' istennek, nincs mindenütt ott az ember. A Túr falun túli szakaszát is elkerüli. Igaz, messzire van, és kefesűrű kökényes őrzi a folyót. De megéri átvergődni rajta. A Túr itt maga az őstermészet. Kanyar kanyar hátán, lépten-nyomon mederbe dőlt fák, és vadnyomok mindenütt. Legtöbb a nyúl. Furcsa, hármas nyoma olyan, mintha hiányozna az egyik lába. Ahogy a régi, tiszaháti nóta mondja: "Egyet lépked a réti nyúl, / Kettőt rúg utána, / Azért hiszed, kedves komám, / Három csak a lába."
Itt-ott feltűnik a róka zsinóros, egyeneses vonalú nyoma is, de a legtöbb azért mégis az őzé. Az egyik felől öreg gyümölcsös, oda hajtotta fel szegényeket a tél. Most is ott legelészik vagy három, és nem is nagyon ijednek meg, pedig igencsak nagy hanggal vagyunk. Egy megfagyott vakond fölött állunk. Rejtély, hogyan került ide, a folyó közepére a fekete bundás jószág. A nyomokból ítélve valami ragadozó madár kaphatta el valahol a parton, de nem ízlett neki, s röptében elengedte.
A meredek parton furcsa, körmös nyomok: a borz névjegye. A két cimbora azt vallatja, egyedül kerülgetem hát a vízre borult fákat. Az egyik kanyarban, a víz közepén magányos fűzfa korhadozik. A koronáját rég letörték már a viharok, fél oldala hiányzik, a csonk is tele öklömnyi lyukakkal. A farontó nyüvek meg a harkályok tanyája. Botommal megkocogtatom az oldalát, kéttenyérnyi darabok hullanak a hóra, meg be, a fa belsejébe. Aztán erősebben ütögetem, hogy pusztuljon, törjön a férgese, amikor váratlanul - megelevenedik a halott fa. Egy kövér, barna valami türemkedik elő belőle, de oly rémisztő lassúsággal, ugyanakkor mégis ellentmondást nem tűrő következetességgel, hogy teljesen megbénul tőle az ember. A hideg, könyörtelen kiszámítottsággal közeledő kígyó rémisztheti meg így a gyanútlan békát, egeret - mozdulni sem tudok a döbbenettől.
Aztán hangtalanul kirepül a fából egy bagoly. Egy nagy, kövér macskabagoly. Hátam a fűzfacsonknak vetem, csak sokára csillapodik a szívverésem. Hátamon hideg izzadságcseppek folynak, megborzongok. A mínusz tizenöt az mínusz tizenöt, mormogom, és körbetekerem nyakamon a sálat, amikor mély kiáltást hallok: "korr", "korr". Két holló kergetőzik az égen. Szédítő magasságokból zuhannak, bukfenceznek lefelé, már-már nyakukat törik, de aztán hirtelen felkanyarodnak, s kezdik újból a kergetőzést. Násztáncot járnak.
Rettenetes hideg még a tél, de ők már érzik a tavaszt. Elnézve őket lassan mi is bizakodhatunk.