Tévéjegyzet

Bizony, egy hotel bárjában éjfél körül már úgy tud égni a férfiember szíve a szép pultosnőért, mint a lángra lobbantott rövidital. Ej, de nagyon ismerheti ezt a bizsergető érzést Andrzej Wajda világhírű lengyel filmrendező, aki a Hamu és gyémánt című remekművében roppant hitelesen fel is villant egy ilyen helyzetet. (Egyébként a múlt szombaton láthattuk az alkotást az m2 csatornán, főműsoridőben.)
Persze a filmbéli fiatal lengyel ellenállónak, Macieknek - aki egyszerre laza és lángoló - nem az lenne az elsődleges dolga, hogy magához hajlítsa a pultosnőt, Krisztinát, és szeressék egymást megállíthatatlanul, míg meg nem pattannak szemükben a hajszálerek - nem, nem. Macieknek a kapott parancs szerint - példastatuálásképpen és mindenekelőtt - meg kell ölnie a kommunista párt megyei vezetőjét, aki szintén a hotelben tartózkodik. Mindez 1945. május 8-án játszódik, azon a kitüntetett napon, amikor Európában véget ér a második világháború.
Maciek, a laza hazafi nagy figurája a filmnek. Eddig a németek ellen harcolt, most az új megszállókkal, a szovjetekkel és kiszolgálóikkal fordult szembe. Amúgy olyan ember, aki a pillanatban és a pillanatnak él; magatartása nyilván a bizonytalan történelmi korból is következik. Csakhogy Krisztina most mindent felkavar. A fiatalember ráérez, hogy a pultosnő nem egy felejthető pillanat, nem egyéjszakás kalandra való teremtés, mi több: akár közös jövőjük is lehetne. Ám mit kezdjen az ifjú ellenálló a bajtársaitól kapott gyilkossági paranccsal, amit sokkal könnyebb lélekkel hajthatna végre, ha csakúgy, mint eddig, a továbbiakban is pillanatról pillanatra élne - de mintha nem akarna már így élni, mintha saját, biztosan belakható jövőt akarna. Maciek azzal a kínos problémával szembesül, hogy aki kizárólag a pillanatba helyezkedik bele, aki csak a pillanatot akarja a leghatékonyabban kihasználni, az úgy jár, mint a robbantással halászó: bajt, pusztulást, fájdalmat hoz maga magára és környezetére.
Önmagával hasonlik meg a fiatalember, elbizonytalanodik, talajt veszít. A helyzet drámai, olyannyira, hogy csak vérrel lehet feloldani. Az elbizonytalanodás és talajvesztés életérzésként jelenik meg, aminek következtében különös művészi előképe lesz ez a kelet-európai srác a hatvanas évek laza és lázongó nyugati ifjúságának. Ennek az újszerű életérzésnek és magatartásnak a felmutatása a rendező, Wajda zsenialitását dicséri, pláne, ha hozzátesszük, hogy a Hamu és gyémánt igen korán, 1958-ban készült el.
Ahogyan egy jó drámához illik, Maciek végül cselekszik, végrehajtja a parancsot: öl - de aztán őt ölik meg. Ám katarzist, valamiféle erkölcsi megtisztulást, emelkedettséget nemigen érzünk. Sokkal bonyolultabbak a viszonyok 1945 májusában Kelet-Európában, semhogy a katarzis olyan egyértelműen előállhasson bennünk.
Mindazonáltal Wajda megkérdőjelezhetetlenül tudja: a dráma akkor üt igazán nagyot, ha megalkuvás nélkül, vigasztalanul visszatükrözi az őstermészetet. Például tudományos megfigyelés bizonyítja, hogy magzati korunkban, még anyánk hasában először sírni tanulunk meg, és csak jóval később leszünk képesek nevetni. Még szerencse, hogy van az őstermészetben valami mély ősvigasz is: habár egyszer-egyszer sírnunk kell, később azért nevetni is fogunk...