Anyanyelvi őrjárat

Ha fellapozzuk tankönyveinket s helyesírási szabályzatainkat, azokban azt találjuk, hogy nem tizenöt, hanem csupán tizennégy magánhangzónk van. Közülük hét rövid: a, e, o, u; i, ö, ü (ezek közül, mint látható, négy pont nélküli, hármon pedig van egy vagy két pont) és hét hosszú: á, é, í, ó, ú; ő, ű (itt ötön egy vonás, kettőn pedig két vonás van). Ez csakugyan tizennégy. A köznyelvre épülő, azon alapuló helyesírási szabályzat ennyit tart nyilván. Ám legalább ez egyszer hadd szóljak arról, hogy van egy tizenötödik magánhangzónk is, amely nemcsak azért érdemel említést, mert nyelvjárásainknak több mint kétharmadában megtalálható, hanem azért is, mert a köznyelvet beszélőknek is mintegy fele ismeri, s ha talán egyre csökkenő mértékben, de él is vele. Használja a városi lakosság jószerével az egész Dunántúlon, a Mátra vidékén, a Duna-Tisza közének és a Tiszántúlnak egy részén, s használja a szlovákiai és erdélyi magyarság jó része is. Hogy mégis alig esik szó róla, s hogy nem számít "hivatalos" hangnak, annak azon kívül, hogy azért a nyelvjárásokban sem általános, az a legfőbb oka, hogy a fővárosban és közvetlen környékén már szinte ismeretlen. A felnövekvő nemzedékek ejtésében már egybeesik a nyílt e-vel akkor is, ha a szülők esetleg még ë-ző vidékről valók. Ezért azután, bár a XIX. századi középiskolai nyelvtankönyvekben még oktatták a zárt, azaz zártabb ajaknyílással ejtett ë-t, lassan kiszorult az iskolákból, s mivel nem tanítják, érthető módon egyre jobban kiszorul a nyelvhasználatból is.
Azazhogy teljesen mégsem szorul ki, már csak azért sem, mert védelmezői mindig is voltak, s ma is vannak. Az 1959 és 1962 között megjelent, hétkötetes nagy értelmező szótár például a címszavaiban rendre megadja, hogy szavainkban melyik e nyílt, s melyik zárt. (Az utóbbit a tetején levő két pont jelzi.) Néhány címszó a szótárból: egyenes [ëgyenës], kongresszus [kongrësszus], leány [lëány], letelepedik [lëtelepëdik], szerencse [szërëncse], üveges [üvegës]. Megjelent több olyan kiejtési szótár is, amelyik jelöli a zárt ë-ket. A harmadik évezred fordulóján pedig megalakult a Bárczi Géza Értékőrző Kiejtési Alapítány, amelynek egyik legfőbb célja a zárt ë megőrzése, használatának megszilárdítása. (Bárczi Géza a 20. század egyik jeles nyelvtudósa volt, aki munkáiban szintén nemegyszer felhívta a nyelvészek figyelmét a zárt ë megőrzésének fontosságára.) Az alapítvány kuratóriuma lelkes tagjai segítségével a cél érdekében különféle akciókat szervez: kiejtésjelölő pályázatokat hirdet; olyan szavak, beszédhelyzetek, mondatok gyűjtését szorgalmazza, amelyekben az e és ë hang meg nem különböztetése akár félreértést is okozhat; versmondó versenyeken dicsérő oklevelet, olykor még különdíjat is ad azoknak a kiváló versenyzőknek, akiknek kiejtése az e és ë megkülönböztetése tekintetében is példamutató; olyan kiadványokat jelentet meg, amelyekben a kétféle hangot írásban is szigorúan megkülönböztetik. Ilyen például Bodolay Gézának Versëk szëbben, valamint Buvári Mártának Mesék szëbben című gyűjteményes kötete.
A zárt ë népszerűsítői között ott találjuk Szente Imre költőt, a finn nemzeti eposz, a Kalevala magyarra fordítóinak egyikét is. Írásom befejezéséül az ő rigmusát idézem még olvasóink emlékezetébe tizenötödik magánhangzónkról:
"Míg én itt egy hangzót mentëk, / Ilyen gondoktól ti mentek [azaz: mentesek] / Maradtok, ha arra mëntëk, / Merre Kazinczyék mëntek."